Majdnem beteg lettem..de nem......

Kedves és hűséges Olvasóm!

Jó ideje nem írtam bejegyzést és a könyvem közlését is picit megállítottam, ugyanis körülbelül tíz napja egy rutin vérvizsgálaton rendkívül rossz lelet eredményt kaptam. Nem szeretném kedves Olvasómat orvosi eredményeimmel zaklatni, untatni, a lényeg az, hogy Jóisten kegyelméből csak vaklárma volt, jól vagyok, Sasorr, méltán nagy hírű  csejen (cheyenne) indián főnök szavai jutnak eszembe, aki összes csatája előtt (kivéve persze az utolsót, ahol lelőtték), így lelkesítette harcosait: "..testvérek, nyugodjatok meg, ez nem jó nap a halálra...".

Folytassuk hát a könyvet:

A tömegközlekedés errefelé inkább tömeg és közlekedés. Rendkívül kevés a menetrendszerű, igazi autóbusz a kerületekben. A busz állomány nagyja, és azt hiszem, ezzel nem mondok igazán meglepőt, 50-60 évvel ezelőtti szebb napokat látott darab. Minden tiszteletem azoké az autószerelőké, akik hihetetlen leleménnyel szó szerint életet lehelnek ezekbe a matuzsálemekbe. 

Az utasforgalom zöme un. shuttle járatokkal bonyolódik. Ezek 90 százaléka első generációs Volkswagen kisbusz. Itthon a Derrick bűnügyi sorozat első szériájában láttunk ilyeneket futni az NSZK-ban vagy ötven éve.  Eredetileg 9 személyes járgányok, de 20-25 soványabb lagoszi simán utazik bennük. Műszaki, esztétikai állapotuk regényes, de pöfögve, zihálva, le-lerobbanva azért leküzdik a mindennapok kihívásait. 

Sokszor utaztam ezekkel a járgányokkal rövidebb távokra. Nem a végállomáson szálltam fel, így minden alkalommal deli száltölgyfa termetemmel csak úgy fértem fel, hogy a már benn ülők kénytelenek voltak leszállni, majd vissza, amit készségesen, legtöbbször vidáman meg is tettek. A kisbusz egy önálló szubkultúra. Amennyiben az utazó 20-30 percet tölt rajtuk, annyiféle arccal találkozik, annyiféle érdekes beszélgetés részese lehet, mint egyébként hetek alatt sem.  Mindegyiken kifelé lógva dolgozik egy kalauz féle fiatal srác, aki a viteldíjak összeszedésén kívül jelzi a megállókat, intézi az utasok ülésrendjét és persze beszólogat rendesen a járókelő szép lányoknak is.

Mindenfelé a városban helyi motoros taxik rohangálnak, néha két, három utassal is. Okádának hívják ezeket a vakmerő, félelmet és nigériai KRESZT (ha van ilyen…) egyáltalán nem ismerő fiatal srácokat, akik a teljes ismeretlenségből bukkannak fel az forgalomban és sokszor csak centiméterekkel húznak el az autók mellett. Egyszer csak úgy, viccből leintettem egy okada lovagot, vigyen el egy címre. Felültem a cingár cimbora mögé, ő indított, húzta a gázt kegyetlenül, sivított a motor, mint a malac a disznóölésen, a hátsó kerék meg egy akkora krátert vájt a földbe, hogy bármelyik olajtársaság csettintett volna örömében. No a lényeg az, hogy egy centit sem bírt megmozdulni a szegény motor a súlyunk alatt….volt röhögés, összejött pár környékbeli unatkozó szomszéd mulatni kicsit. 

Jelentős szerepet játszik még Lagoszban a háromkerekű sárga taxi is, olyan motoros riksa jellegű. Vezetőik ugyanúgy nem ismerik vagy letojják a KRESZ szabályokat, mint a többi járgány sofőrje. Ezen utaztam, kellemes volt mindaddig, amíg csak egyedül élveztem az utat. Ez a Frédi-Béni féle készség is úgy működik, mint a mikrobusz, le-és fel lehet ugrálni rajta, így a második utastárs mellém huppanásakor már kicsit szuszogós volt a helyzet.

Nagyon megrendített és elszomorított a főutak mellett mindenféle dolgot áruló fiatalok látványa. Ezek a látszatra 10 és körülbelül 20 év körüli, főleg fiuk gyakran testi épségük kockáztatásával kínálgatják portékájukat a forgalomban araszoló, aztán váratlanul megiramodó autósoknak. Különösen megrázott az az eset, mikor is egy 14 év körüli fiatal árus lábán áthajtott egy óvatlan autós. A vezető nem állt meg, a forgalom érzéketlenül hömpölygött tovább, a fájdalmában ordító, vérző srácot a többiek kihajították az út menti árokba. Minket is magával ragadott az autók tömege, taxim sofőrje hangosan énekelt egy Istent magasztaló rock zsoltárt.

Minden második reggel a házunkat őrző fiatal srác lemossa az autót. Jó gyerek, kedvelem. Nagyon szegényesen éldegél a kapu melletti kis őrbódéban, váltótársával, egy öreg leszerelt katonával. Sokszor viszek nekik a kis boltból ételt, italt, amit hálásan megköszönnek.  Az öreg obsitos is nagyon jó fej. Szolgált sok helyen, Nigerben, Csádban és Etiópiában is. Először nem hittem a szememnek, de sokszor növényeket eszik. Kimegy a ház elé reggel, valamilyen rendszer szerint megszedi magát környező levelekből, amiket megfőz és elfogyaszt. Egyikőjük angolját sem nagyon értem, főleg az öregét, pláne amikor pár margaréta kandikál ki a szájából, de jól megvagyunk így együtt.  Itt minden házat magas falakkal vettek körül és mindenhol őrök vigyázzák, lényegében éhbérért, a lakók nyugalmát.

A reggelek mozgalmasak. A poros utcákon szinte mindent lehet kapni, minden szolgáltatás elérhető. Serény asszonyok főzik nyílt tűzön a reggeli jamot, babot, banán növényt (plantain), különféle húsokat és filléres áron árulják a járókelőknek. Minden második sarkon épült egy icipici bódé, ahol alapdolgokat lehet venni: szeletelt kenyeret, vizet, mobil feltöltő kártyát, szappant, konzerveket. Arrébb pedikűr-manikűrös munkálkodik egy bütykös lábon és nevetgél a lábhoz tartózó idősebb hölggyel. Egy mobil szabóműhely épül éppen a következő sarkon, ami a varrógépből és egy sámliból áll. Az utcám végén férfi-női fodrász munkálkodik egy gyapjas hajú helyi idős ember fején. Szappan, olló az övtáskában, tükör az oldalsó ház falán lóg. A legtöbb ház előtt a sofőr munkálkodik, mossa, fényesíti a főnök kocsiját. Zajlik az élet.  

A délelőtt általában tárgyalásokkal telik. Dél körül eszem valamit, ahol éppen vagyok. Illetve eszem, amit meg tudok enni. A nigériai konyhaművészet az átlagos európai ember számára nem jelent mást, mint folyamatos, reménytelen küzdelem a zokogásig csípős fogásokkal. A levestől az édességekig minden olyan érzést kelt, mintha az embernek reszelt tormával teli zsákot húznának a fejére.. és persze, mivel a helyi ételeket legtöbbször nigériai barátaink társaságában fogyasztjuk el, illő mindehhez diszkrét, elismerő mosolyt eltorzult arcunkra varázsolni, nehogy megsértsük cimboránkat, üzletfelünket. A nigériai emberek szerint ami nem csípős, annak nincs íze, felesleges megenni.  Van egy remek étterem Lagoszban, The Place a neve, tehát a hely neve: A Hely. 

Itt már ismernek és külön csinálnak nekem egyszerűbb étkeket, ami szerintük nem csípős, szerintem meg éppen csak annyira, hogy ne forduljak le a székről falatozás közben.  Általában sült rizst eszem (fried rice). Ez főtt rizs, zöldségek és marhahús lé keveréke és tényleg finom lenne, ha nem tolnának bele vegyi fegyver erősségű chili paprikát. 

Köretek között népszerű a kaszava püré  és a jam gyökér pürésített változata is (pounded jam)…na ez nem erős egyáltalán, viszont tényleg semmi íze sincs. Kecske vagy marha pörkölttel együtt szokás enni, kézzel mártogatva a chilis húst a pürébe. Marhának, kecskének, baromfinak mindenféle belső része is méltán népszerű errefelé. Egy európai állatorvos szakmai örömében megnyalná mind a tíz ujját, a zúzák, nyakak, béldarabok, lábszárak, körmök, inak ínycsiklandozó rendben sorakoznak az ízlésesen megvilágított ételkiadó pulton. 

Csirke is van persze, sült, párolt is. Termetre inkább egy európai túletetett, azonban rendszeresen sportoló verébre hasonlítanak, azonban erős paprika nélkül, különösen, ha magyar csirkére gondolunk evés közben, tényleg ízletesek. 

A levesek zöme vagy zöldségleves, vagy zöldségleves kecske vagy marhahússal… és ezek különféle változatai. Közös tulajdonságuk, hogy olyan iszonyatosan csípősek, hogy ha mondjuk Eger 1552-es ostromakor a várvédő egri asszonyok forró szurok helyett ezekkel öntötték volna nyakon a törököket, az ostrom hamarabb ért volna véget, másrészt a török nem jött volna vissza 40 évvel később sem.