Szeretett Olvasóm!
Az elmúlt bejegyzést valamikor ma délelőtt ott hagytam abba, hogy délután történik majd valami.
Nos történt, nem is akármi. Megjelent az egyik ismerősöm nagybátyja és azt mondta, meghív engem az egyik barátja temetés utáni ceremóniájára. Az idős embert 40 napja már eltemették ugyan, de joruba szokás szerint a negyvenedik nap után megünneplik a halottat.
Egy fantasztikus hangulatú buliba csöppentem. Vagy háromszáz, az eseményre varratott ruhában felvonuló résztvevő főtt jókedvűen egy marha nagy sátor alatt. A nők felékszerezve, kis csillogó-villogó retikülökkel, mintha a Madách Kamarába mennének egy kortárs darabra. A férfiak nap szemüvegben, iszonyat pecsét gyűrűkkel, arany nyakláncokkal eszegették vígan a kecskét, marhát, csirkét a köretekkel. Olyan fantasztikus funky zene szólt teljes hangerővel, hogy D.J. Dominik szégyenlősen bújt volna a baobab fák mögé, ha hallja.
Valami ilyesmi bulit képzeljen el, kedves Olvasóm:
Engem beszuszakoltak két hatalmas méretű, de rendkívül kedves háziasszony közé, akik amikor elkezdtek nevetni, folyamatosan, két oldalról lökdöstek a farukkal és meghitten rám köpködték a kecske darabokat.
Ilyesmit evett mindenki:
Egy kis moj-moj (bab püré), hal, marha-kecske, sült rizs és csípős rizs.
Vidáman telt a délután, a kecskének annyira azért nem...:
Nem töltöttünk egy óránál többet a buliban, de az arra éppen elég volt, hogy köldökig megizzadjak az öltöny nadrágomban és az ünneplő ingemben. Azért öltöztem már délután "úttörőbe", (Istenem, emlékszik még valaki, hogy így hívtuk általánosban az ünneplő ruhát valamikor...?!), mert este Nigéria egyik leggazdagabb emberéhez voltam hivatalos vacsorára, két helyi ismerősömmel együtt.
Tudom, messziről jött ember azt mond, amit akar, de ez az üzletember tényleg fájdalmasan gazdag.
Mondjuk nem néztem bele a cégei könyvelésébe, de szóltam a sofőrnek, hogy most ne vigyen minket múzeumba, mert elkésünk, amikor megálltunk a háza bejárata előtt. Az épület úgy nézett ki kívülről, mint a Szépművészeti Múzeum, csak egy számmal kisebb kiadásban. Jött egy fekete ember, (persze itt mindenki fekete, de azért vannak különbségek), szótlanul bekísért minket a fogadóhelységbe.
Na az meg akkora volt, mint az Esztergomi Bazilika főhajója, jó, legyen egy számmal kisebb verzióban ez is. A háziszolga zsebében világított valami, szerintem GPS volt, hogy betaláljon a konyhából a nappaliba.
Fél órát várakoztunk megszeppenve, szótlanul fészkelődtünk a bőr kanapékon és csiszálgattuk a lábainkat a márvány padlón. Aztán a személyzet másik tagja átkísért minket egy másik, még szebb váróba, hát ez sem volt lakájosabb. Arany, márvány, hatalmas televíziók, bőr ülő, fekvő, félig ülő, félig fekvő alkalmasságok mindenfelé. Az egyik társamnak, aki a mellettem levő fotelban alig látszódott, odakiabáltam, hogy: na most mi lesz?! Nem válaszolt, vagy mert nem mert vagy mert nem hallotta a kérdésemet a távolság miatt.
Frissítőket szolgáltak fel, marha ünnepélyesen, légiesen lépkedve a márványon. Egyszer csak kitárult az ajtó és mint Napóleon Bonaparte Austerlitz előtt, beviharzott a házigazda.
Na a két ismerősöm rögtön mélyen meghajolt, én meg nem. Nem az önérzetem miatt, hanem mert még az éjjel becsípődött a derekam és Hippolyt, a lakájként, merev derékkal közlekedtem egész délelőtt.
A nagyon gazdag üzletember gyönyörű, bokáig érő fehér népviseletben jelent meg és szótlanul leült elénk. Arcizma sem rándult, pár percig némán figyelte a bekapcsolt óriás televízión azt hiszem az Arsenal-Watford focimeccset. Mi szintén rámeredtünk a tv-re, hogy hát tényleg, lehet, hogy mi valójában meccset nézni jöttünk össze, mi jó barátok, fontos a mérkőzés, ne beszéljen közben senki.
Nem tudom, kedves Olvasó, látta vagy olvasta-e B. Prust Fáraó című méltán híres művét. Nos hát XIII. Ramszesz üldögélhetett oly egykedvűen, rezzenéstelen arccal lakájai között, mint ez az ember ott velünk. Egyik cimborám megtörte a csendet, aztán ettől kezdve csak a házigazda beszélt, kérdezett, utasított. Mi meg zengtük a Yes Sir!-t lelkesen.
Azután egy fesztelen, egymás szavába vágós, jókedvű, anekdotázós vacsora következett. Na hát nem, vacsora volt, de ennél merevebb talán csak a kora középkori bencések újonc avató ebédje volt talán.
Időközben újabb lakájok ültek az asztalhoz, hallgatni a mester kinyilatkoztatásait. Érdekes, üdítő jelenség volt az üzletember fia, akinek tiszta szemében komoly emberség csillogott..meg is lepődtem.
Mintegy egy órája értünk haza, remek este volt, élveztem.
Jó éjt kedves Olvasóm, késő van, holnap ismét jelentkezem!
Az elmúlt bejegyzést valamikor ma délelőtt ott hagytam abba, hogy délután történik majd valami.
Nos történt, nem is akármi. Megjelent az egyik ismerősöm nagybátyja és azt mondta, meghív engem az egyik barátja temetés utáni ceremóniájára. Az idős embert 40 napja már eltemették ugyan, de joruba szokás szerint a negyvenedik nap után megünneplik a halottat.
Egy fantasztikus hangulatú buliba csöppentem. Vagy háromszáz, az eseményre varratott ruhában felvonuló résztvevő főtt jókedvűen egy marha nagy sátor alatt. A nők felékszerezve, kis csillogó-villogó retikülökkel, mintha a Madách Kamarába mennének egy kortárs darabra. A férfiak nap szemüvegben, iszonyat pecsét gyűrűkkel, arany nyakláncokkal eszegették vígan a kecskét, marhát, csirkét a köretekkel. Olyan fantasztikus funky zene szólt teljes hangerővel, hogy D.J. Dominik szégyenlősen bújt volna a baobab fák mögé, ha hallja.
Valami ilyesmi bulit képzeljen el, kedves Olvasóm:
Engem beszuszakoltak két hatalmas méretű, de rendkívül kedves háziasszony közé, akik amikor elkezdtek nevetni, folyamatosan, két oldalról lökdöstek a farukkal és meghitten rám köpködték a kecske darabokat.
Ilyesmit evett mindenki:
Egy kis moj-moj (bab püré), hal, marha-kecske, sült rizs és csípős rizs.
Vidáman telt a délután, a kecskének annyira azért nem...:
Nem töltöttünk egy óránál többet a buliban, de az arra éppen elég volt, hogy köldökig megizzadjak az öltöny nadrágomban és az ünneplő ingemben. Azért öltöztem már délután "úttörőbe", (Istenem, emlékszik még valaki, hogy így hívtuk általánosban az ünneplő ruhát valamikor...?!), mert este Nigéria egyik leggazdagabb emberéhez voltam hivatalos vacsorára, két helyi ismerősömmel együtt.
Tudom, messziről jött ember azt mond, amit akar, de ez az üzletember tényleg fájdalmasan gazdag.
Mondjuk nem néztem bele a cégei könyvelésébe, de szóltam a sofőrnek, hogy most ne vigyen minket múzeumba, mert elkésünk, amikor megálltunk a háza bejárata előtt. Az épület úgy nézett ki kívülről, mint a Szépművészeti Múzeum, csak egy számmal kisebb kiadásban. Jött egy fekete ember, (persze itt mindenki fekete, de azért vannak különbségek), szótlanul bekísért minket a fogadóhelységbe.
Na az meg akkora volt, mint az Esztergomi Bazilika főhajója, jó, legyen egy számmal kisebb verzióban ez is. A háziszolga zsebében világított valami, szerintem GPS volt, hogy betaláljon a konyhából a nappaliba.
Fél órát várakoztunk megszeppenve, szótlanul fészkelődtünk a bőr kanapékon és csiszálgattuk a lábainkat a márvány padlón. Aztán a személyzet másik tagja átkísért minket egy másik, még szebb váróba, hát ez sem volt lakájosabb. Arany, márvány, hatalmas televíziók, bőr ülő, fekvő, félig ülő, félig fekvő alkalmasságok mindenfelé. Az egyik társamnak, aki a mellettem levő fotelban alig látszódott, odakiabáltam, hogy: na most mi lesz?! Nem válaszolt, vagy mert nem mert vagy mert nem hallotta a kérdésemet a távolság miatt.
Frissítőket szolgáltak fel, marha ünnepélyesen, légiesen lépkedve a márványon. Egyszer csak kitárult az ajtó és mint Napóleon Bonaparte Austerlitz előtt, beviharzott a házigazda.
Na a két ismerősöm rögtön mélyen meghajolt, én meg nem. Nem az önérzetem miatt, hanem mert még az éjjel becsípődött a derekam és Hippolyt, a lakájként, merev derékkal közlekedtem egész délelőtt.
A nagyon gazdag üzletember gyönyörű, bokáig érő fehér népviseletben jelent meg és szótlanul leült elénk. Arcizma sem rándult, pár percig némán figyelte a bekapcsolt óriás televízión azt hiszem az Arsenal-Watford focimeccset. Mi szintén rámeredtünk a tv-re, hogy hát tényleg, lehet, hogy mi valójában meccset nézni jöttünk össze, mi jó barátok, fontos a mérkőzés, ne beszéljen közben senki.
Nem tudom, kedves Olvasó, látta vagy olvasta-e B. Prust Fáraó című méltán híres művét. Nos hát XIII. Ramszesz üldögélhetett oly egykedvűen, rezzenéstelen arccal lakájai között, mint ez az ember ott velünk. Egyik cimborám megtörte a csendet, aztán ettől kezdve csak a házigazda beszélt, kérdezett, utasított. Mi meg zengtük a Yes Sir!-t lelkesen.
Azután egy fesztelen, egymás szavába vágós, jókedvű, anekdotázós vacsora következett. Na hát nem, vacsora volt, de ennél merevebb talán csak a kora középkori bencések újonc avató ebédje volt talán.
Időközben újabb lakájok ültek az asztalhoz, hallgatni a mester kinyilatkoztatásait. Érdekes, üdítő jelenség volt az üzletember fia, akinek tiszta szemében komoly emberség csillogott..meg is lepődtem.
Mintegy egy órája értünk haza, remek este volt, élveztem.
Jó éjt kedves Olvasóm, késő van, holnap ismét jelentkezem!
Várom a folytatást!!
VálaszTörlés