Kedves Olvasóm!
A tegnapi nap tényleg furcsán és őrülten kezdődött. Reggel kaptam a hírt, por reggelizés közben, (lásd korábbi bejegyzés), hogy az egyik nagyon fontos üzletember, aki úgy volt, hogy átrepül Lagoszba találkozni velem, nem jön. Nem jön, mert nem jön, indok nincs. Lényegében a vele való találkozás miatt utaztam Lagoszba, költöttem nem kevés pénzt. Lenyeltem az utolsó, csirkét nem látott tojáspor falatot és megint elővettem a sziklán napozó békés tarajos gőte pózt, hogy icipicit lenyugodjak.
Aztán elkezdtünk tanakodni a cimborával, akivel együtt szeretnénk üzletet kötni a főemberrel, mit csináljunk. Mindenképpen találkozni akartunk az emberrel, így aztán valahogyan összeszedtük a repülőjegyekre a pénzt, felrántottuk az ünneplőnket és kirohantunk a lagoszi belföldi repülőtérre. A taxis belevezetett útközben két mocsárszerű árokba a főúton, de szó szerint megúsztuk, kicsit kellett csak kitolni az autót a gödörből. A sarat meg lerázogattuk a nadrágszárunkról, amikor megszáradt. Aztán kikerültünk egy autót, amire rászakad valamilyen oszlop. Az embert már kihúzták belőle, a kocsi meg csak ott állt bánatosan az esőben.
A repülőtér szép, tiszta, az utasok, hordárok, sietnek mindenfelé, önkéntes, sokszor erőszakos segítők rohangálnak, követik az embert mindenfelé. A belföldi repülőgépek meglepően tiszták, újak, modernek:
Egy órás repülőút, közben cup cake és szétcukrozott narancslé, turbulencia miatt halálra vált imádkozók előttem, a lábaim a nyakamban, mint Medveczky Ilonának fénykorában. Bizony a lábhely nem lett nagyobb, mióta legutóbb repültem belföldi járaton.
Abuja mint mindig, most is a mesterkélten összerakott városféle benyomását kelti, 4 millió lakosa az ország minden részét képviseli. Hauszák kiabálnak a kétszer 4 sávos utak mellett, teheneik mélán néznek a jelzőlámpákra. Nagyot fékez egy szenátor autója, unottan vesz egy újságot a sofőr a 8 év körüli, majdnem meztelen kisfiútól. Egyenruhás iskolás kislányok kuncognak a másik oldalon. Éppen egy kóla diót rágó, és éppen ezért gyanúsan boldognak tűnő idős fulanit kerülnek ki csacsogva. Ibó üzletember, fényes cipőjére kényesen vigyázva végzi kis dolgát az egyik ház tövében, mellette diplomata táskája...zajlik az élet.
Na és hát a piac, piacok sokasága, ami minden város lelkét adja. Van itt minden, majdnem azt mondtam, hogy ami szem-szájnak ingere, de azért az barokkos túlzás európai szemnek, gyomornak.
Bemenni ezúttal nem akartam, öltönyben voltam, nem népviseletben, ahogy szoktam, és hát az öltönyös fehér ember kéretlen ismerkedésre ingerli az itteni vidám testvéreket, jobb a békesség.
Találkoztunk a nagy emberrel, és hálásak voltunk neki, mert csak két órát késett, az itt a tisztelet és pontosság jele. Örültünk is ennek a tisztességnek, bár a társam elaludt a várakozás közben, amit az úr nem vett jó néven. Az alvás egyébként tényleg egy jó módszer az üres órák kivédésére. Fontos az, hogy az ember megfelelő helyen várakozva szenderedjen el és azért időben ébredjen fel, nehogy aztán ne ébredjen fel többet.
A visszaút viszont még sokat próbált helyi születésű társamnak is szenvedés volt. Történt ugyanis, hogy a tegnap este eredetileg 8-kor induló gépünk 11-kor rugaszkodott el Abujából Lagosz felé. Ezt így leírni egyszerű, azonban átélni tényleg kemény volt. A repülőtéri váróban valószínűleg a Jégmezők lovagja 2. forgatják nemsokára. Modern csarnok, beállítottak 7 óriási teljesítményű légkondicionálót, ne legyen melege az utasoknak. Nos, ezen utasok többsége az európai nyárban is kötött, norvég mintás vastag pulóverben vacog, sísapkával a fején. Én egy szál pendelyben és vékony öltönyben nyomtam 20 percenként a fekvőtámaszokat. Szánalmas lenne Nigériában megfagyni, mindenki röhögne a gyászbeszédemet hallgatva.
Egy-egy kis mellékhelység állt nőknek, férfiaknak rendelkezésre. Sokat gondolkodtam a három órás várakozás miatt, aztán rájöttem, miért van ez így. Félig fagyott emberekbe belefagy minden, mire kienged, már más városba ér az utas. Remek ötlet, máshol is be kéne vezetni. Volt még egy kis bárféle is a várócsarnokban. Az meg azért volt kicsi-mint rájöttem,-mert a fagyhalál előtt akinek sikerült oda bejutni, azt a többiek felmelegítik...mindig tömeg volt bent, mi is betuszkolódtunk, túléltük.
Éjjel egykor zuhantam félájultan az ágyamba, már Lagoszban.
Ma délelőtt kényszerpihenő, délután viszont komoly dolgok várnak ránk, este, ha még bírom jelentkezem.
A tegnapi nap tényleg furcsán és őrülten kezdődött. Reggel kaptam a hírt, por reggelizés közben, (lásd korábbi bejegyzés), hogy az egyik nagyon fontos üzletember, aki úgy volt, hogy átrepül Lagoszba találkozni velem, nem jön. Nem jön, mert nem jön, indok nincs. Lényegében a vele való találkozás miatt utaztam Lagoszba, költöttem nem kevés pénzt. Lenyeltem az utolsó, csirkét nem látott tojáspor falatot és megint elővettem a sziklán napozó békés tarajos gőte pózt, hogy icipicit lenyugodjak.
Aztán elkezdtünk tanakodni a cimborával, akivel együtt szeretnénk üzletet kötni a főemberrel, mit csináljunk. Mindenképpen találkozni akartunk az emberrel, így aztán valahogyan összeszedtük a repülőjegyekre a pénzt, felrántottuk az ünneplőnket és kirohantunk a lagoszi belföldi repülőtérre. A taxis belevezetett útközben két mocsárszerű árokba a főúton, de szó szerint megúsztuk, kicsit kellett csak kitolni az autót a gödörből. A sarat meg lerázogattuk a nadrágszárunkról, amikor megszáradt. Aztán kikerültünk egy autót, amire rászakad valamilyen oszlop. Az embert már kihúzták belőle, a kocsi meg csak ott állt bánatosan az esőben.
Egy órás repülőút, közben cup cake és szétcukrozott narancslé, turbulencia miatt halálra vált imádkozók előttem, a lábaim a nyakamban, mint Medveczky Ilonának fénykorában. Bizony a lábhely nem lett nagyobb, mióta legutóbb repültem belföldi járaton.
Abuja mint mindig, most is a mesterkélten összerakott városféle benyomását kelti, 4 millió lakosa az ország minden részét képviseli. Hauszák kiabálnak a kétszer 4 sávos utak mellett, teheneik mélán néznek a jelzőlámpákra. Nagyot fékez egy szenátor autója, unottan vesz egy újságot a sofőr a 8 év körüli, majdnem meztelen kisfiútól. Egyenruhás iskolás kislányok kuncognak a másik oldalon. Éppen egy kóla diót rágó, és éppen ezért gyanúsan boldognak tűnő idős fulanit kerülnek ki csacsogva. Ibó üzletember, fényes cipőjére kényesen vigyázva végzi kis dolgát az egyik ház tövében, mellette diplomata táskája...zajlik az élet.
Na és hát a piac, piacok sokasága, ami minden város lelkét adja. Van itt minden, majdnem azt mondtam, hogy ami szem-szájnak ingere, de azért az barokkos túlzás európai szemnek, gyomornak.
Bemenni ezúttal nem akartam, öltönyben voltam, nem népviseletben, ahogy szoktam, és hát az öltönyös fehér ember kéretlen ismerkedésre ingerli az itteni vidám testvéreket, jobb a békesség.
Találkoztunk a nagy emberrel, és hálásak voltunk neki, mert csak két órát késett, az itt a tisztelet és pontosság jele. Örültünk is ennek a tisztességnek, bár a társam elaludt a várakozás közben, amit az úr nem vett jó néven. Az alvás egyébként tényleg egy jó módszer az üres órák kivédésére. Fontos az, hogy az ember megfelelő helyen várakozva szenderedjen el és azért időben ébredjen fel, nehogy aztán ne ébredjen fel többet.
A visszaút viszont még sokat próbált helyi születésű társamnak is szenvedés volt. Történt ugyanis, hogy a tegnap este eredetileg 8-kor induló gépünk 11-kor rugaszkodott el Abujából Lagosz felé. Ezt így leírni egyszerű, azonban átélni tényleg kemény volt. A repülőtéri váróban valószínűleg a Jégmezők lovagja 2. forgatják nemsokára. Modern csarnok, beállítottak 7 óriási teljesítményű légkondicionálót, ne legyen melege az utasoknak. Nos, ezen utasok többsége az európai nyárban is kötött, norvég mintás vastag pulóverben vacog, sísapkával a fején. Én egy szál pendelyben és vékony öltönyben nyomtam 20 percenként a fekvőtámaszokat. Szánalmas lenne Nigériában megfagyni, mindenki röhögne a gyászbeszédemet hallgatva.
Egy-egy kis mellékhelység állt nőknek, férfiaknak rendelkezésre. Sokat gondolkodtam a három órás várakozás miatt, aztán rájöttem, miért van ez így. Félig fagyott emberekbe belefagy minden, mire kienged, már más városba ér az utas. Remek ötlet, máshol is be kéne vezetni. Volt még egy kis bárféle is a várócsarnokban. Az meg azért volt kicsi-mint rájöttem,-mert a fagyhalál előtt akinek sikerült oda bejutni, azt a többiek felmelegítik...mindig tömeg volt bent, mi is betuszkolódtunk, túléltük.
Éjjel egykor zuhantam félájultan az ágyamba, már Lagoszban.
Ma délelőtt kényszerpihenő, délután viszont komoly dolgok várnak ránk, este, ha még bírom jelentkezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése