..hát ez meg micsoda délután és este volt...?!!!

Szeretett Olvasóm!

Az elmúlt bejegyzést valamikor ma délelőtt ott hagytam abba, hogy délután történik majd valami.

Nos történt, nem is akármi. Megjelent az egyik ismerősöm nagybátyja és azt mondta, meghív engem az egyik barátja temetés utáni ceremóniájára. Az idős embert 40 napja már eltemették ugyan, de joruba szokás szerint a negyvenedik nap után megünneplik a halottat.
Egy fantasztikus hangulatú buliba csöppentem. Vagy háromszáz, az eseményre varratott ruhában felvonuló résztvevő főtt jókedvűen egy marha nagy sátor alatt. A nők felékszerezve, kis csillogó-villogó retikülökkel, mintha a Madách Kamarába mennének egy kortárs darabra. A férfiak nap szemüvegben, iszonyat pecsét gyűrűkkel, arany nyakláncokkal eszegették vígan a kecskét, marhát, csirkét a köretekkel. Olyan fantasztikus funky zene szólt teljes hangerővel, hogy D.J. Dominik szégyenlősen bújt volna a baobab fák mögé, ha hallja.

Valami ilyesmi bulit képzeljen el, kedves Olvasóm:

Engem beszuszakoltak két hatalmas méretű, de rendkívül kedves háziasszony közé, akik amikor elkezdtek nevetni, folyamatosan, két oldalról lökdöstek a farukkal és meghitten rám köpködték a kecske darabokat.
Ilyesmit evett mindenki:

Egy kis moj-moj (bab püré), hal, marha-kecske, sült rizs és csípős rizs.

Vidáman telt a délután, a kecskének annyira azért nem...:

Nem töltöttünk egy óránál többet a buliban, de az arra éppen elég volt, hogy köldökig megizzadjak az öltöny nadrágomban és az ünneplő ingemben. Azért öltöztem már délután "úttörőbe", (Istenem, emlékszik még valaki, hogy így hívtuk általánosban az ünneplő ruhát valamikor...?!), mert este Nigéria egyik leggazdagabb emberéhez voltam hivatalos vacsorára, két helyi ismerősömmel együtt.

Tudom, messziről jött ember azt mond, amit akar, de ez az üzletember tényleg fájdalmasan gazdag.
Mondjuk nem néztem bele a cégei könyvelésébe, de szóltam a sofőrnek, hogy most ne vigyen minket múzeumba, mert elkésünk, amikor megálltunk a háza bejárata előtt. Az épület úgy nézett ki kívülről, mint a Szépművészeti Múzeum, csak egy számmal kisebb kiadásban. Jött egy fekete ember, (persze itt mindenki fekete, de azért vannak különbségek), szótlanul bekísért minket a fogadóhelységbe.
Na az meg akkora volt, mint az Esztergomi Bazilika főhajója, jó, legyen egy számmal kisebb verzióban ez is. A háziszolga zsebében világított valami, szerintem GPS volt, hogy betaláljon a konyhából a nappaliba.

Fél órát várakoztunk megszeppenve, szótlanul fészkelődtünk a bőr kanapékon és csiszálgattuk a lábainkat a márvány padlón. Aztán a személyzet másik tagja átkísért minket egy másik, még szebb váróba, hát ez sem volt lakájosabb. Arany, márvány, hatalmas televíziók, bőr ülő, fekvő, félig ülő, félig fekvő alkalmasságok mindenfelé. Az egyik társamnak, aki a mellettem levő fotelban alig látszódott, odakiabáltam, hogy: na most mi lesz?! Nem válaszolt, vagy mert nem mert vagy mert nem hallotta a kérdésemet a távolság miatt.

Frissítőket szolgáltak fel, marha ünnepélyesen, légiesen lépkedve a márványon. Egyszer csak kitárult az ajtó és mint Napóleon Bonaparte Austerlitz előtt, beviharzott a házigazda.
Na a két ismerősöm rögtön mélyen meghajolt, én meg nem. Nem az önérzetem miatt, hanem mert még az éjjel becsípődött a derekam és Hippolyt, a lakájként, merev derékkal közlekedtem egész délelőtt.
A nagyon gazdag üzletember gyönyörű, bokáig érő fehér népviseletben jelent meg és szótlanul leült elénk. Arcizma sem rándult, pár percig némán figyelte a bekapcsolt óriás televízión azt hiszem az Arsenal-Watford focimeccset. Mi szintén rámeredtünk a tv-re, hogy hát tényleg, lehet, hogy mi valójában meccset nézni jöttünk össze, mi jó barátok, fontos a mérkőzés, ne beszéljen közben senki.

Nem tudom, kedves Olvasó, látta vagy olvasta-e B. Prust Fáraó című méltán híres művét. Nos hát XIII. Ramszesz üldögélhetett oly egykedvűen, rezzenéstelen arccal lakájai között, mint ez az ember ott velünk. Egyik cimborám megtörte a csendet, aztán ettől kezdve csak a házigazda beszélt, kérdezett, utasított. Mi meg zengtük a Yes Sir!-t lelkesen.

Azután egy fesztelen, egymás szavába vágós, jókedvű, anekdotázós vacsora következett. Na hát nem, vacsora volt, de ennél merevebb talán csak a kora középkori bencések újonc avató ebédje volt talán.
Időközben újabb lakájok ültek az asztalhoz, hallgatni a mester kinyilatkoztatásait. Érdekes, üdítő jelenség volt az üzletember fia, akinek tiszta szemében komoly emberség csillogott..meg is lepődtem.

Mintegy egy órája értünk haza, remek este volt, élveztem.
Jó éjt kedves Olvasóm, késő van, holnap ismét jelentkezem!

Tegnap Abujában voltam, de reggel még nem gondoltam volna...

Kedves Olvasóm!

A tegnapi nap tényleg furcsán és őrülten kezdődött. Reggel kaptam a hírt, por reggelizés közben, (lásd korábbi bejegyzés), hogy az egyik nagyon fontos üzletember, aki úgy volt, hogy átrepül Lagoszba találkozni velem, nem jön. Nem jön, mert nem jön, indok nincs. Lényegében a vele való találkozás miatt utaztam Lagoszba, költöttem nem kevés pénzt. Lenyeltem az utolsó, csirkét nem látott tojáspor falatot és megint elővettem a sziklán napozó békés tarajos gőte pózt, hogy icipicit lenyugodjak.

Aztán elkezdtünk tanakodni a cimborával, akivel együtt szeretnénk üzletet kötni a főemberrel, mit csináljunk. Mindenképpen találkozni akartunk az emberrel, így aztán valahogyan összeszedtük a repülőjegyekre a pénzt, felrántottuk az ünneplőnket és kirohantunk a lagoszi belföldi repülőtérre. A taxis belevezetett útközben két mocsárszerű árokba a főúton, de szó szerint megúsztuk, kicsit kellett csak kitolni az autót a gödörből. A sarat meg lerázogattuk a nadrágszárunkról, amikor megszáradt. Aztán kikerültünk egy autót, amire rászakad valamilyen oszlop. Az embert már kihúzták belőle, a kocsi meg csak ott állt bánatosan az esőben.

A repülőtér szép, tiszta, az utasok, hordárok, sietnek mindenfelé, önkéntes, sokszor erőszakos segítők rohangálnak, követik az embert mindenfelé. A belföldi repülőgépek meglepően tiszták, újak, modernek:

Egy órás repülőút, közben cup cake és szétcukrozott narancslé, turbulencia miatt halálra vált imádkozók előttem, a lábaim a nyakamban, mint Medveczky Ilonának fénykorában. Bizony a lábhely nem lett nagyobb, mióta legutóbb repültem belföldi járaton.

Abuja mint mindig, most is a mesterkélten összerakott városféle benyomását kelti, 4 millió lakosa az ország minden részét képviseli. Hauszák kiabálnak a kétszer 4 sávos utak mellett, teheneik mélán néznek a jelzőlámpákra. Nagyot fékez egy szenátor autója, unottan vesz egy újságot a sofőr a 8 év körüli, majdnem meztelen kisfiútól. Egyenruhás iskolás kislányok kuncognak a másik oldalon. Éppen egy kóla diót rágó, és éppen ezért gyanúsan  boldognak tűnő idős fulanit kerülnek ki csacsogva. Ibó üzletember, fényes cipőjére kényesen vigyázva végzi kis dolgát az egyik ház tövében, mellette diplomata táskája...zajlik az élet.

Na és hát a piac, piacok sokasága, ami minden város lelkét adja. Van itt minden, majdnem azt mondtam, hogy ami szem-szájnak ingere, de azért az barokkos túlzás európai szemnek, gyomornak.

Bemenni ezúttal nem akartam, öltönyben voltam, nem népviseletben, ahogy szoktam, és hát az öltönyös fehér ember kéretlen ismerkedésre ingerli az itteni vidám testvéreket, jobb a békesség.

Találkoztunk a nagy emberrel, és hálásak voltunk neki, mert csak két órát késett, az itt a tisztelet és pontosság jele. Örültünk is ennek a tisztességnek, bár a társam elaludt a várakozás közben, amit az úr nem vett jó néven. Az alvás egyébként tényleg egy jó módszer az üres órák kivédésére. Fontos az, hogy az ember megfelelő helyen várakozva szenderedjen el és azért időben ébredjen fel, nehogy aztán ne ébredjen fel többet.

A visszaút viszont még sokat próbált helyi születésű társamnak is szenvedés volt. Történt ugyanis, hogy a tegnap este eredetileg 8-kor induló gépünk 11-kor rugaszkodott el Abujából Lagosz felé. Ezt így leírni egyszerű, azonban átélni tényleg kemény volt. A repülőtéri váróban valószínűleg a Jégmezők lovagja 2. forgatják nemsokára. Modern csarnok, beállítottak 7 óriási teljesítményű légkondicionálót, ne legyen melege az utasoknak. Nos, ezen utasok többsége az európai nyárban is kötött, norvég mintás vastag pulóverben vacog, sísapkával a fején. Én egy szál pendelyben és vékony öltönyben nyomtam 20 percenként a fekvőtámaszokat. Szánalmas lenne Nigériában megfagyni, mindenki röhögne a gyászbeszédemet hallgatva.
Egy-egy kis mellékhelység állt nőknek, férfiaknak rendelkezésre. Sokat gondolkodtam a három órás várakozás miatt, aztán rájöttem, miért van ez így. Félig fagyott emberekbe belefagy minden, mire kienged, már más városba ér az utas. Remek ötlet, máshol is be kéne vezetni. Volt még egy kis bárféle is a várócsarnokban. Az meg azért volt kicsi-mint rájöttem,-mert a fagyhalál előtt akinek sikerült oda bejutni, azt a többiek felmelegítik...mindig tömeg volt bent, mi is betuszkolódtunk, túléltük.
Éjjel egykor zuhantam félájultan az ágyamba, már Lagoszban.

Ma délelőtt kényszerpihenő, délután viszont komoly dolgok várnak ránk, este, ha még bírom jelentkezem.







  

Pásztorok és egyéb ügyek....

Jó estét, kedves Olvasóm!

Nemrégen értem vissza a szállodába a városból. Érdekes nap volt a mai. A tegnapinál mindenképpen, mert ma nem a szállodában várakoztam órákat az üzleti partnerekre, hanem az úton, az autóban, zuhogó esőben, az egyébként normális, 5-6 órás dugók miatt.

A reggel azzal kezdődött, hogy egyik kedves itteni testvérem felhívott, hogy baj van, nagy baj. Hatalmasat csalódott a pásztorában, aki azt az egyházat vezeti, aminek ő is a tagja. Kiderült, hogy a pásztor eladta magát az ördögnek. Az utóbbi időben sok gyanús történés volt körülötte, de a legkeményebb dolog az volt-mesélte- hogy saját szemével látta, amikor a pásztor az ördögöt hívta segítségül, hogy valami sikerüljön neki. A barátom reggel már ki is lépett abból az egyházból, és nagyon csalódott volt a hangja.

Na ez az információ azért megadta a nap hangulatát. A szokásos és rendkívül egészséges por reggeli (por kávé, tejporos tej, tojásporos omlett) után leültem a sofőrt várni, hogy elvigyen tárgyalni a városba. Rájöttem, hogy ilyenkor a legjobb, hogy mint egy tarajos gőte a napon, lelassítom az összes életfunkciómat és próbálok arra gondolni, hogy mondjuk virágos réten kiscsikóként szaladgálok, lassított felvételen, illatos virágok között és kismadarak kacarásznak a diófán felettem.
Ez azért fontos, mert a harmadik, reménytelenül eltöltött óra után, mikor még a sofőr sehol sincs a megbeszélt időhöz és a szállodához képest, az ember hamar  Hannibál Leckterként kezdene viselkedni, ami persze errefelé (sem) tanácsos....így aztán marad a tarajos gőtekénti várakozás.

Megjött a sofőr, és eljátsszuk a szokásos hakni színházi szerepet:-Ó, az a rohadt forgalom-mondja, én meg: Ó-igen, szegény ember. Mindketten tudjuk, hogy ez úgy hülyeség, ahogy van, de ez itt errefelé egyfajta népi rigmus, mint nálunk például a "Kis kece lányom...." kezdetű népdal.

Próbálok feltenni ide egy kis előzetest a mindennapi, egyszerű közlekedésről, remélem sikerül:

Nos, nem ment a video feltöltés. Nem baj, holnap megkérek egy informatikus mérnököt, aki sajnálatosan medence takarítóként dolgozik a szállodában, hogy segítsen.

A nap többi része forgalomban történő várakozással és tárgyalással, majd ismét várokozással telt.

Este egyik ibó ismerősöm hívott meg vacsorára a házába. Hárman ettünk, a házigazda, egy szintén ibó úriember és én. Az asszony nem ült le közénk, ő az ötből három gyerekkel együtt felszolgált. A többi két gyerek nem volt otthon, különben valószínűleg ők is felszolgáltak volna. A gyerekek Sir-nek szólították apukájukat, ami valószínűleg nem erősítette a bizalmi viszonyukat, viszont a fegyelem és tisztelet nyilvánvaló jele volt számomra.

Döbbenetes volt, hogy a két helyi úr nem szólt egy szót sem egymáshoz a vacsora közben.Én, vidámkodó és laza európaiként tettem pár erőtlen, nyomorult kísérletet a csevegés beindítására, de a csirkecsontok ropogását kísérő morgáson kívül más választ nem kaptam. Aztán rájöttem, hogy az urak valószínűleg ismerik azt az ősi magyar szokást, miszerint evés közben nem beszélünk és csak nekem akartak kedveskedni szótlanságukkal.

A vacsora egyébként finom volt, időnk volt enni, mert hát ugye egy szót sem szóltunk közben:

Rizs, főzőbanán (plaintain), csirke és csirke saláta. Az aranyos háziasszony rám tekintettel egyiket sem főzte csípősen,  amit a helyiek úgy szeretnek, lehet ezért voltak olyan szótlanok.

Mindenesetre az evés végén azonnal folytatták a beszélgetést, onnan ahonnan abbahagyták a vacsora előtt. Érdekes történeteket meséltek. Az egyiken jót háborogtak. Alakult ugyanis Nigériában úgy 20 évvel ezelőtt egy egyház, aminek Chrislamic egyház a neve. Igen, ők megpróbálják valahogy össze fésülni a kereszténységet és az iszlámot. Rengeteg követőjük van már Nigérián kívül is, de hát ez az egyház soha nem fog jutni igazán sehová, mert az alap dolgokban nem tudnak megegyezni, mint például Jézus szerepe. Ebben egyetértettünk, mindenesetre érdekes beszélgetés volt. Mivel jól elálmosodtunk a vacsora közbeni szótlanságban, hazahoztak a szállodába és mindenki ment aludni.

Sietek zuhanyozni, kedves Olvasóm, mert 10 perc múlva nem lesz áram, meleg víz, mert generátort javít a szálloda...éjjel!!?

Holnap jelentkezem, jó éjt!

  

Második nap Lagoszban...hirtelen megállt az idő

Jó estét, kedves Olvasóm, Lagoszból!

Ma reggel kinéztem az ablakon és ugyan úgy esett az eső, mint tegnap és ugyan így esik majd körülbelül december elejéig, néhány perces megszakításokkal. Az emberek áznak és falinaptáron, posztereken nézegetik a Napot még egy pár hónapig. Lementem reggelizni. A kávé porból, a tej porból, a cukor porból, tojás omlett porból. Itt az ebédlőben tényleg igaz a mondás: "Memento homo, quia pulvis es et in pulverem reverteris". Persze minél több a por étel, ez annál hamarabb következik be

A vendégek üdvözlik egymást az étteremben, mintha egy harkányi 1 hetes gyógyüdülésen lennénk, azzal a különbséggel, hogy egyrészt nem ott vagyunk, másrészt itt rajtam kívül mindenki szimpatikus és fekete, harmadrészt pedig csak kása, kenyér vagy por omlett a választék..ami egyébként finom.

Reggel 11-re vártunk társammal egy üzletembert, itt most este 22.18 van, egy órája érkezett meg. Nos igen, a forgalom-szabadkozik, mi meg persze vele érzünk és elfogadjuk a fejcsóváló szabadkozását...mi mást tehetnénk. Barátom is helyi lakos, ugyanezt csinálja, továbbá meg csak nem verhetjük, végül is üzletet kéne csinálni vele.
A hivatalos beszélgetést nemrég befejeztük, ígéretesnek tűnik. Ezt onnan is láttam, hogy azonnal átváltottak a helyi nyelvükre, ibóra, amit én egyáltalán nem értek. Jorubául beszélek annyit, hogy szorult helyzetekben hasznos legyen, de az ibó messze áll tőlem. Egy ideig hallgattam harsány ibó történeteiket, udvariasan kuncogtam én is, amikor úgy láttam, kuncogni kell, aztán felálltam és elbúcsúztam. Erre persze elszégyellték magukat, hogy hát mennyire udvariatlanul viselkedtek, de mindez csak addig tartott, amíg elbúcsúztam tőlük, utána tolták tovább az ibó anekdotákat. Én mindenesetre feljöttem blogot írni, ez most jobban esik.

Folytatván reggeltől a nap eseményeit, mi bizony egész nap pontosan ugyanazt csináltuk, mint a legtöbb,  körülbelül 190 millió nigériai úgy általában: vártunk.
Itt mindenki vár, egész életében. Vár a sorban, vár a buszra, a motoros taxira, vár, hogy jobb legyen az élete, vár hogy ne fájjon semmi, hogy vége legyen az esős évszak, aztán meg a száraz évszak, vár munkára, vár a misére, az ebédre, és legfőképpen pénzre.
Én mondjuk már harmadik napja arra várok, hogy végre le tudjam normálisan húzni a wc-t a fürdőszobában. Jönnek majd persze megszerelni, tudom, egyszer csak, időm van vasárnap estig. Addig meg hát ugye...

Volt időm átgondolni a nap folyamán aztán azt is, miként borotválkozzak meg. A tükör helyzete a fürdőszobában ugyanis fejtörésre ad okot. Vagy hajlékony zsiráf nyakat növesztek, ami nem megy csak úgy, hipp-hopp, hübelebalázs módjára, vagy levelibékaként rákuporodom a mosdó szélére, hogy lássam magam, ami szintén komoly előkészületeket igényel, és persze masszív mosdót.  Nem egyszerű hát a megoldás, mutatom, hogy néz ki a fürdőszoba tükröm, a mosdókagyló felett, a rögzített zuhanyozó ajtóval szemben:

A mosdó elé beállni még Hudini mesternek is komoly rákészülést igényelne.

Szeretett Olvasóm, röpül az idő, mint a sasmadár, eljutottunk a könyvem utolsó fejezetéhez, melyet most közreadok, nagy szeretettel..aztán holnap újra jövök: 

"Epilógus

Kedves Olvasó! Őszintén köszönöm, hogy elolvasta ezt a kis könyvecskét. Igyekeztem ezen a pár oldalon a gondolataim, érzéseim szemszögéből felvillantani Nigériának, ennek a csodálatos és különös országnak a hangulatát, népei sokszínűségét. Próbáltam érzékeltetni ennek a varázslatos és misztikus világnak a hétköznapjait, gondjait, örömeit, a visszásságokat, a mindennapok problémáit. 

Természetesen nem törekedtem teljességre, azokat a Nigériára jellemző mozaikokat mutattam be, melyek megérintettek és érdekeltek, érdekelnek. Még diplomataként kezdtem el írni a könyvet, ezért használtam jelen időt a könyv elején, egyfajta naplóként örökítve meg az eseményeket. Igyekeztem, hogy ne foglaljak állást sem hazai, sem pedig nigériai politikai ügyekben, bár gazdaságpolitikai kérdéseket érintettem. 

Már nem vagyok diplomata, nem vagyok a Külgazdasági és Külügyminisztérium állományában. Nigériával azonban nem szakadt meg a kapcsolatom. Az ottani barátaimat, üzleti partnereimet nem hagytam, nem hagyhattam el. 2-3 havonta 1-1- hétre visszatérek Lagoszba, Abujába vagy északra, Kanoba, Kebbibe. Tovább folytatom a gazdasági kapcsolatok építését Magyarország és Nigéria között. Szeretem ezt a csodálatos, ismeretlen ismerős országot és Lagoszt, a bolondos és félelmetes várost. Pár hét magyarországi tartózkodás után már hiányzik az ottani nyüzsgés, ezerszínű kavalkád és állandó vibrálás. Nigéria, ottani testvéreim, barátaim életem részévé váltak.

Az első nap....haltelep, büdös, de hasznos!

Jó reggelt szeretett Olvasóm!

Tegnap este szerettem volna írni, de beájultam a fáradságtól az ágyba. Nem volt egyszerű megtalálni az ágyat, mert amint felértem a második emeletre,a szobám elé. akkor ment el az áram a szállodában. Ez gyakran megtörténik errefelé, a generátorok össze-vissza működnek, amint azt a könyvemben már említettem. Kitapogattam az ágyat, örültem, hogy nem botlottam el semmiben útközben, aztán egyszerre csak ma reggel lett.

Az egész tegnapi nap haltelepek látogatásával telt. Nem turista látványosság, az igaz, viszont a halliszt nagyon kelendő Európában is, és úgy tűnik, jó minőségű lisztet szerezhetek kedvező áron Lagosz környékén. Megnéztünk barátommal vagy 6-8 telepet és végig arra gondoltam, mennyire nem volt igaza Titus római császárnak vagy apjának, az öreg Vespasianusnak, miszerint  a pénznek nincs szaga....de van!

A cipőnk, papucsunk azért barna, mert szügyig merültünk a sárban, Ayo már feketében jött, sejtett valamit...

Aztán megnéztünk pár halfeldolgozót, na az sem egy laza úszómester állás a Palatinus strandon.

A nap jó híre az volt, hogy Ayo barátom meghívott a házába egy jó kis sült rizs és főzőbanán vacsorára. Három lánya van, szuper édesek, nagyot bunyóztunk együtt. Felesége elbújt.

Ma egy másik cimborámmal megyünk újabb üzlet után....remélem este lesz áram, én sem ájulok be és jelentkezem!

Van még a könyvből, folytassuk hát:

-         Ne lepődjünk meg, ha partnerünk közel ül hozzánk vagy egészen közelről magyaráz nekünk. Akkor se döbbenjünk meg vagy gondoljunk másra, ha megbeszélés közben az üzletfél többször megérint minket, megfogja karunkat, vállunkat. A fizikai kontaktus, a „közel lét” érzése fontos Nigériában a tárgyalások során, partnerünk így érzi komfortosan magát.  

     Általánosan elmondható, hogy az üzleti megbeszélés alkalmával a nigériai partner szeretne közel kerülni hozzánk, ezzel oldva a tárgyalás feszültségét. Ez a viselkedés éles ellentétben áll szerintem az egyébként rendkívül hierarchikus üzleti berendezkedéssel és például az erősen formalizált megszólítási szokásokkal. A főnök szava szent, döntéseit legtöbbször igazi konzultáció nélkül hozza. A hivatali vezetők Nigériában sokszor adnak tanácsot beosztottaiknak magán ügyekben is, egyfajta apa szerepet is felvállalva.

-         Üzleti tárgyalásokon, eseményeken az első benyomás rendkívüli, sokszor döntő fontosságú. Milyen minőségű, anyagú, szabású ruhában jelenünk meg, kikandikál-e (újabban) öltönyzakónk vagy népviseletünk felső zsebéből a Mont Blanc töltőtoll, sötét bőr cipőnk vakítóan fényesre pucolt-e és talán a legfontosabb, milyen autóval jelenünk meg a megbeszélésen. A kocsit természetesen sofőr kell, hogy vezesse. Az sem árt, ha a fontos találkozóra bérelünk egy katonát is, aki a jobb első ülésen feszítve emeli ki fontosságunkat….miszerint mi annyira komoly emberek vagyunk, hogy minket védeni kell és elrablásunk sem elképzelhetetlen. Nos, ha mindez összeáll, a siker esélye óriásira nő.  

Sokszor tapasztaltam, hogy az utcán, várakozás közben az élelmiszerboltban, üzletközpontokban megszólítottak ismeretlenek és névjegykártyájukat átadva ajánlkoztak, csináljunk valamilyen üzletet együtt. Ez tetszett, egyáltalán nem éreztem tolakodónak. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én is nem egyszer szóba elegyedtem, főleg repülőtéri várókban, olyan nigériaiakkal, akik szemre, megérzésre komoly üzletembereknek néztek ki és egyszer-kétszer konkrét szerződés is lett a dologból. Itt ez a fajta üzletépítés nem szokatlan vagy tolakodó.

Mint azt korábban már említettem, Nigériában a vallás és az üzlet szoros kapcsolatban van. Az emberek üzleti döntéseik előtt is megkérdezik pásztoruk véleményét. A pásztorok egyfajta pszichológus, jövendőmondó, gazdasági szakember, család terapeuta stb. szerepet is betöltenek, ez is Nigéria. 

Tegnap éjjel megérkeztem Lagoszba...!

Szeretett Olvasóm!

Egész napos repülés és átszállást után hullafáradtan tegnap éjjel leszálltam Lagoszban. A török légitársasággal mentem végig, Isztambulban szálltam át.  A gép tömve volt Isztambulig, főleg törökökkel, akik hatalmas,  megrakott műanyag szatyrokkal nyomultak befelé a gépbe, a már helyükön ülők fülét, orrát, lábait nyomorgatva. Eszembe jutott, hogy régebben mi jártunk cuccokért Törökországba. Olcsó volt sok minden, persze legtöbbször hamisított, de kényelmes és jó dolgokat lehetett venni...még aranyat is. Emlékszem, édesapám szülőfalujában nagynéném, buzgó katolikus asszony, még egy aranyozott Korán idézetet is vett Törökországban járt szomszédasszonyától, mert mutatós és szép volt. Kitette a feszület mellé, nem zavart senkit.
Reggel van, zuhog az eső, hiszen esős évszak van errefelé. Kiabálnak a takarítók a szállodában, az este leszakadt a zuhanyozó a fürdőszobában és nem lehet lehúzni a wc-t. Nem baj, majd hívok szerelőt. Reggel szólok a recepción, talán estére megcsinálják, úgysem leszek a szobában. Kalandra fel, iszom lent egy kávét, este jelentkezem!

Előtte viszont folytassuk a könyvet "maláriás" résznél, ha még nem unja, kedves kitartó Olvasóm:

"Sajnos nekem semmilyen mellel rendelkező nő nem törölgette izzadt homlokomat, de ezzel a kis szépséghibával nem foglalkoztam, büszkén szenvedtem tovább. Mondjuk a pszichiáter végzettségű szállodai alkalmazott, aki a munkája szerint a szobámat takarította, törölgette volna örömmel a homlokomat, de abból inkább nem kértem. A személyzet és a hotel tulajdonos házaspár férfi tagja segítségével aztán eljutottam egy tündéri, idősebb szlovák doktornőhöz, aki 3 lórúgás erősségű gyógyszerrel meggyógyított. Azt mondják, maláriából nem lehet meggyógyulni, csak tünetmentes lehet a beteg. Így aztán 3-4 havonta májfunkció mérésre járok itthon.

Biznisz, biznisz

„Először azt hittem, hogy egy rövid szóbeli áldással szabadulok, de persze pénzadományról volt szó, mint azt kedvesen, de nyomatékosan tudtomra hozták”

Nem tudom, van-e még egy olyan ország a Földön, ahol az üzlet és ezzel együtt a pénz olyan misztikus és óriási jelentőséggel bírna az emberek életében, mint Nigéria. Az egészen pici, karkötőt vagy apró csecsebecsét áruló, utcán élő gyerekektől kezdve az olajügyletekben résztvevő oligarchákig az egész nemzet ad-vesz, üzletel. Hál’ Istennek visszaszorulóban van az a rendkívül visszataszító szokás, ami szerint a gazdagabb vagy módosabbnak látszó (főleg fehér) köteles pénzt adni bárkinek, aki ezt kéri tőle. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy utcán, üzletben, reptéren, bárhol, rám köszöntek a helyi testvérek és azonnal mondjuk arra kértek, hogy áldjam meg a reggelt, délutánjukat, estéjüket, napszaktól függően. Először azt hittem, hogy egy rövid szóbeli áldással szabadulok, de persze pénzadományról volt szó, mint azt kedvesen, de nyomatékosan tudtomra hozták. Kezdetben mindenkinek adtam pár száz nairát, de aztán már nekem kezdett kényelmetlen lenni az ügy és később csak annak adtam, akiről láthatóan nyilvánvaló volt a szükség.

Rendkívül bosszantó és idegölő az u.n „African time” széleskörű jelenléte Nigériában. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a helyi üzleti partner mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül simán késik 3-4 órát a megbeszélésről. Egy itteni szólás szerint nekünk, európaiaknak óránk van, nekik, afrikaiaknak pedig idejük van. Amennyiben, miután lenyeltem a sokadik idegnyugtatót, ismételten megborotválkoztam és a hideg borogatás is megmelegedett a homlokomon, szóba hozom a jelentős késést, a partnerem mosolyogva, mintegy mellékesen megemlíti, hogy a nagy forgalom akadályozta a pontos megjelenésben. Nem egyszer, hanem rendszeresen..és nem egy-két emberről van szó, hanem majdnem mindenki, akivel üzleti kapcsolatom volt illetve jelenleg is van.  Minden alkalommal a nagy forgalomra fogni jelentős késést olyan embereknek, akik évek, évtizedek óta laknak Lagoszban és ismerik a várost, annak forgalmi szokásait, legalábbis cinikusnak tűnik. Na így nem lehet üzletet csinálni, az biztos!  

Általános dolog bár mostanában mintha veszítene „népszerűségéből” az a széles körben elfogadott szokás is, hogy a biztonsági őrtől a bolti eladókon keresztül az utcán egyszerű útbaigazítást adó helybeliig majdnem mindenki az üdvözlés után azonnal megkérdi: na és nekem (mármint neki) mit adsz?...konkrétan azért, ami vagy feladata lenne egyébként is, vagy egyszerű udvariassági körbe tartozó cselekedet.

Összeszedtem néhány nagyon fontos, üzleti etika körébe tartozó szabályt, melyek betartása tapasztalatom szerint nagyban hozzásegítheti az európai ember a sikeres nigériai üzletkötéshez:

-         

     Korábban említettem, mennyire tisztelik az itteniek az időseket. Ez az üzleti társalgásban is megnyilvánul. Már az üdvözlésnél általánosan elvárt, hogy főhajtással tiszteljük meg idősebb partnerünket, akinek kéznyújtását meg kell várnunk. Sokszor láttam, hogy az azonos népből, törzsből származó mélyen meg is hajol vagy le is hasal ilyenkor. Feltétlenül kerülnünk kell a gyakori szemkontaktust idős tárgyaló felünkkel szemben. Az első hetekben én ezt nem tudtam, így párszor rendkívül kellemetlen helyzetbe kerültem, hiszen a másik fél barátságos tekintetemet kihívásnak, agressziónak tekintette, aztán persze tisztáztuk a helyzetet, mielőtt komoly gond lett volna.

-         Furcsa és általános szokás, mennyire fontos az üdvözlés rituáléja. A nigériai fél a kézfogás közben vagy rögtön utána megkérdezi, hogy telt az éjszakám és jól van-e a családom és hogy szolgál az egészségem. Nem készített fel senki sem az ilyen szituációkban ildomos viselkedésről, így hát az elején nem is értettem, azt akarja-e tudni a derék ember, hogy egyedül voltam-e éjjel, és ha nem, jól huncutkodtam-e az éjszaka vagy hogy tudtam-e aludni, nem fáztam-e, elég kemény volt-e az ágymatrac ..stb. Aztán rájöttem idővel, hogy ez nem más, mint egy üdvözlési formula. Ugyanez igaz a család, feleség, gyerekek, egészség kérdések megválaszolására. Javasolt mindenre azt mondani, hogy minden rendben van. Nem feltétlenül kell kitérnünk arra, hogy mondjuk kisfiunk előző nap kapott egy kettest kémiából, vagy, hogy az asszony leforrázta a kezét rakott krumpli készítéskor. A viszont kérdezést és egyáltalán ezt a bemutatkozási ceremóniát, protokollt mindenképpen türelemmel végig kell csinálni, mert e nélkül nigériai jó érzéssel nem tér rá a tulajdonképpeni üzleti témára.

-         Szintén említést tettem korábban már a megszólítások fontosságáról. A szigorúan két kézzel vagy jobb kézzel átadott névjegykártyán szereplő címet, titulust használják az üzleti felek, ami kicsit erőltetetten hangzik európai fülnek. Megjegyzendő, hogy nem csak a névjegykártya átadás, hanem az ételkínálás és általában minden dolog átadása, közvetítése csak jobb kézzel elfogadott, ballal sértés. A foglalkozásra utaló megszólítás, például barrister XY (ügyvéd) vagy engineer XY (mérnök) sem ritka, azonban a keresztnév kizárólagos használata csak barátok között megengedett. 

    

Tegnapelőtt elkezdtem tanítani...de jó..!

Kedves Olvasóm!

Ugye jól van és élvezi a szombatig tartó késő nyári langy fuvallatot?!

Hétfőn este megtartottam első előadásomat a szub-szaharai Afrika (Szub-szaharai Afrika?) történelme témában, angolul. Ezentúl minden hétfő este találkozom külföldi tanítványaimmal és mesélek nekik Afrikáról... bár mondjuk a jövő hét sajnos elmarad nigériai utam miatt.
Bizsergető ez a "tanítvány" szó, bár szerintem túlzó, inkább érdeklődőknek hívnám őket, számomra a tanítvány szónak erős bibliai áthallása van.
Hosszú évekig dolgoztam multi környezetben, amerikai (USA) központú nagy cégeknél. Ott például a központi okos gondolatok lányvállalatok felé történő közvetítését evangelizációnak hívják.....na ettől jó párszor ideges lettem, nem kicsit...mert ugye az evangélium az jó hírt jelent a Bibliában és vajon miért jó hír egy multi cég dög unalmas belső szabályzata a leányvállalatoknak?!...fúrcsa, sosem fogom megérteni.

Pillanatig sem szeretnék azonban szemantikai gondolatokba bonyolódni, úgyhogy picit még, ha megengedi, kedves Olvasóm, szólnék pár szót az első előadásomról. Kb. húszan voltunk, a diákok nemzetiség szerint szintén 15-20 országot képviseltek, Belgiumtól Zimbabwéig, Mexikótól Egyiptomig. Rendkívül érdekes volt hallgatni észrevételeiket, melyeken átsütött a kultúrája és a történelme annak az térségnek, ahonnan jöttek...nagyon élveztem, okos fiatalok. 

No de, nem rabolom tovább az idejét, szeretett Olvasóm, így hát folytassuk a könyvet:

Maláriás lettem

„A filmekben karakteresen aggódó, rendszerint hatalmas mellekkel felszerelt fiatal nő törölgeti a maláriás beteg harcos izzadt homlokát, általában kissé koszos ronggyal….na ez nekem nem adatott meg”

A malária európai fül számára egy borzalmas szó, olyasmi, mint a zombi vagy Drakula, esetleg a kísértet kifejezés. Nigériában ez a betegség a mindennapok része, nem különösebben izgat senkit sem. Mindenki élete során megkapja legalább kétszer, háromszor, sokan többször is. A kór (nem vírus, hanem egysejtű) tünetei egyre enyhébbek az ismétlődő jelentkezés során. Utaztam egyszer például egy taxi sofőrrel, aki egyet-egyet köhögött. Kérdeztem, hogyan fázott meg, mire azt mondta, hogy semmi különös, csak malária. Aztán persze kiderült, már vagy 6-7 alkalommal átesett a betegségen, mára már otthon sem marad vele, kihordja „lábon”.

 Nos, egyáltalán nem ez a helyzet, ha egy külföldi, pláne európai kapja meg először ezt az egyébként komoly nyavaját. Reménykedtem, hogy megúszom, és nem kap el a baj. Bedörzsöltem magam százszor is mindenféle, büdösebbnél büdösebb szúnyogriasztó szerrel, amik persze semmit sem értek, azon kívül, hogy üzleti partnereim, furcsa arckifejezés kíséretében, többször is a normálisnál nagyobb helyet hagytak nekem a tárgyalóasztalnál. Igyekeztem sötétedés után fedett helyre menekülni, mert tudtam, ez a vérszomjas malária szúnyogféle sötétben támad, mert egy gyáva alak és nem mer szembenézni áldozatával. Esténként jól képzett kommandósként fésültem át tüzetesen a szállodai szobámat és könyörtelenül lecsaptam Adidas gyártmányú harci törölközőmmel minden elvetemült moszkitóra. Villanyoltás után feszülten, mozdulatlanul figyeltem minden neszre, mint egy éhes kobra, ha aranyhörcsögöt lát. Amikor aztán meghallottam azt az undorító, vészjósló, jellegzetes, a Messerschmitt vadászrepülőgép  zuhanó támadásrobajára emlékeztető moszkitó vijjogást, hidegvérrel megvártam, míg rám száll az ördögfajzat, majd egyetlen remek irányzatú csapással kivégeztem.

Egyszóval megtettem minden lehetséges óvintézkedést, azonban körülbelül a negyedik, Lagoszban töltött hónapom végén mégis maláriás lettem. A betegség alattomosan támad. Először az ember kis levertséget érez, rossz hangulatot. 1-2 nappal később érkezik a végtagfájdalom, majd szédülés-szédülgetés. Még ekkor sem gondoltam semmi komolyra, hiszen trópusi éghajlaton ezek az érzések azért előfordulhatnak. Na de aztán felkomolyodott az ügy és lázas lettem. Nem kicsit, nagyon. Egy hétig 40C lázzal nyomtam az ágyat. Fájt az összes végtagom, mindenféle őrültséget álmodtam, hányingerem lett, naponta összeizzadtam egy egész ágynemű garnitúrát. Amikor magamnál voltam, sűrűn imádkoztam, de furcsa módon egy kicsit élveztem is a helyzetet. Addig csak kalandfilmekben láttam, amint a hős jól megvilágított kamaraállásból figyelhetően nagyokat szenved a maláriától. 

Karakteresen aggódó, rendszerint hatalmas mellekkel felszerelt fiatal nő törölgeti a maláriás beteg harcos izzadt homlokát, általában kissé koszos ronggyal. Na, most nekem is maláriám lett, gondoltam büszkén. Fel is hívtam Peti fiamat, aki nagyon büszkén hallgatta panaszos nyögéseimet, vagy ha nem is volt büszke rám, tapintatosan legalább úgy tett, mintha …tényleg jó srác.