Kedves Olvasóm!

Mielőtt könyvem mai részletébe merülne, engedjen meg pár icipici gondolatot!

Bizonyára felmerül Önben a kérdés, miért is írogat ez a fickó könyvet, és ha már ír, miért Afrikáról, ráadásul Nigériáról?!
Nem olcsó sikert vagy döbbenetet kívánok kicsiholni olvasóimból, akik egy része persze mondhatja, hogy hát persze messziről jött ember azt mond, illetve ír, amit akar...

Úgy érzem, hogy Afrikáról, különösen a  szub-szaharai térségről nekünk, európaiaknak, magyaroknak nagyon kevés, első kézből származó információnk van, melynek jelentős része hamis, túlzó vagy egyszerűen csak hülyeség.

Én ebben a könyvemben és később, a helyszíni közvetítések során is, igyekeztem, igyekszem az általam megélt valóságot átadni Önöknek, annak szomorú, örömteli, vicces, néhol megdöbbentő részeivel együtt.
Szeretnék kis bepillantást nyújtani ebbe a titokzatos, fülledt, a maga reménytelenségében is lélegzetállítóan gyönyörű világba.... és hogy miért Nigéria? Az a szerencsém, hogy megismerhettem Afrika legnépesebb országát, az óriási szegénység és hatalmas vagyonok hazáját, a korszerű állami berendezkedés és középkori, feudális helyi rendszerek kavalkádját, a vallások, hiedelmek hihetetlen sokszínűségét. Mindenekelőtt pedig szeretném bemutatni a nigériai embereket, a tőlünk teljesen eltérő, idegen környezetet, ami szinte sokkhatásként éri az először a térségbe látogató európait.

Kellemes olvasást!

Feltétlenül említést kell tennem, ha már az itteni nyelvekről beszélünk, az úgynevezett pidgin vagy tört angol nyelvről. Ezt az országban majdnem mindenki beszéli különféle dialektusban. Egyfajta közvetítő nyelv, így értik megy egymást a több mint 250 különféle helyi nyelvet beszélők. Én nem szeretném megtanulni, mert, legalábbis szerintem, randa hangzása van és valószínűleg a rabszolgák nyelve volt eredetileg. Nem is hivatalos nyelv, ami, Dél-Afrikával ellentétben, csak az angol errefelé. 

Egy apró példa a pidgin angolra:  Itt délen, Lagoszban, de Abujában is, ami az ország közepén helyezkedik el, a helyi emberek, ha kérnek valamit, legyen az akár egy egyszerű útbaigazítási kérés vagy annál sokkal komolyabb dolog, a kérésbe, beleszövik az „i beg..” fordulatot, ami, sokáig úgy gondoltam, hogy  magyarul megfelel a „.könyörgöm…” kifejezésnek.  Sokat gondolkodtam, azon, miért van az, hogy ebben a hatalmas országban, Afrika legnépesebb nemzetében mindenki könyörög a másiknak, ha szeretne kérni valamit? Miért kell könyörögni egyáltalán, ha nem az ember vagy szerettei, embertársai élete, egészsége vagy vagyona forog kockán? Aztán elmesélték nekem, hogy ez az „abeg” nem az angol”i beg”, hanem a kérem, „please” kicsit erőteljesebb pidgin angol verziója. Nos, talán egyelőre ennyit az itteni nyelvekről.

Lagoszban, vagy amerre utam visz, legtöbbször helyi joruba népviseletben járok. Nem azért, hogy oynbóságomat halványítsam, hanem azon egyszerű ok miatt, mert ebben a döglesztő időben rendkívül kellemes viselet a bubbának hívott felsőrész és a hozzá való gatya, aminek sokotó a neve. Rendkívül kényelmes, szellős anyagból, az ankarából készül mindkettő. Általában csak a bubbát veszem fel, sokotóval együtt picit pizsamás jellege van nekem. Ezzel a viselettel azt is meg tudom úszni, hogy diplomata sötét öltönyben, nyakkendővel szomorkodjak gyöngyöző homlokkal és a hátamon versenyt futó verejték csíkokkal a 45 C-ban a különféle megbeszéléseken. Azonban kétségtelenül munkám szempontjából a legfontosabb előnye a bubbának, hogy ha ebben tárgyalok helyi vezetőkkel vagy tartok előadást, mindenki rám mosolyog és értékeli az igyekezetemet, hogy tényleg azt szeretném, ha elfogadnának.

Elkezdtem komolyabban jorubául tanulni. Nem gondolnám, hogy a külszolgálatom végén majd, esetleg Pesten, a Hegedüs Gyula utcában nagy hasznát venném, de amíg itt vagyok, nagyon nagy segítséget jelent minden új szó, mert utat nyit az itteni lelkek felé. Azt már említettem, kedves Olvasó, hogy teljesen egyedül vagyok itt. A nagykövetségünk Abujában, a fővárosban van.  Én vagyok az egyedüli magyar diplomata Lagoszban és hát a fővárosi csapaton kívül egész Nigériában is. Családomat nem hoztam magammal, mert hát közbiztonság és egészségügyi helyzet szempontjából Nigéria még mindig a világ legveszélyesebb országai közé tartozik. Marad hát az e-mail, skype, viber és egyéb idegen szavas eszközök a kapcsolattartásra….nos, elég lehangoló.

Először sokáig egy szállodában voltam, ahol én voltam az egyedüli vendég. Egy iszonyatosan gazdag házaspár építette a hatalmas villát, csupán magamutogatásból. Hálózatépítési üzletből csináltak rengeteg pénzt és fogalmuk sincs arról a mai napig, hogyan kell egy szállodát üzemeltetni.. de nem baj, megvan, oda lehet hívni a család rokonait, vendégeit, üzletfeleket, hagy lássák, mitől döglik.. nem a légy, hanem a maláriaszúnyog, de erről majd később.

Számomra még ez sem lenne baj, hiszen mindenki azt csinál a megkeresett vagy lopott, elcsalt pénzével, amit akar, azonban azt sehogyan sem tudtam elfogadni, ahogy ez a házaspár a szállodai személyzettel bánik. Éhesen, koszos egyenruhában, kialvatlanul kénytelenek dolgozni ezek a fiatalok, mert ha nem, pillanatok alatt az utcán találják magukat. Mind egyetemet végzett srácok, lányok, akik tényleg nem találnak munkát… a fiú, aki pld. a szobámat takarította, egy végzett pszichiáter… a recepciónál egy informatikai mérnök dolgozik és javítgatta az öregecske kincstári számítógépemet, mellyel még talán Neumann János kommunikált Teller Edével. Szomorú és általános ez a helyzet az országban.

A legtöbb fiatal diplomás állás nélkül vagy méltatlan, megalázó munkát végezve tengeti az életét, és hát örülnek, ha dolgozhatnak. Visszatérve a szállodára a legcsúnyább dolog az, hogy az iszonyat gazdag idős házaspár rendszeresen, helyi pénzben, nairában milliókat ad a templomnak, ahová járnak, és mellet döngetve kérik a Jóisten szeretetét, bocsánatát. Aztán vígan hazamennek és egész héten rekedtre ordibálják magukat az embereikkel. Jó barátaim lettek ezek a fiatalok az első hónapokban, segítettek oldani a magányt, jókat röhögtünk együtt, milyen mások is vagyunk és mégis egyformák. Amikor maláriás lettem, csak ők álltak mellettem, amit soha nem felejtek el nekik. Sokszor vettem nekik kaját vagy kecskét vágtunk, amit együtt ettünk meg, amikor a főnökség hazament. Persze erre is rájött az asszony és a férje és megtiltotta, hogy vegyek bármit is a barátaimnak. Aztán végre kaptam egy bérelt lakást, egy kis, dodgem jellegű autót és elkezdhettem a tényleges egyedülléttel járó munkámat.