...apró gondolat a migráns kérdés margójára, politika nélkül....

Kedves Olvasóm!

Köszönöm, hogy ismételten megtisztelt bizalmával, és itt üdvözölhetem. Egy kis gondolatféle, mielőtt a könyvemet folytatnám:

Nigériában példaszerű a különböző vallást gyakorlók együttélése. Az északi, zömmel iszlám vallású hauszák, fulanik békésen élnek a keleti, déli, jobbára keresztény testvéreikkel. Sok vegyes házasságban élő párral beszéltem, akik egyetértésben nevelgetik gyermekeiket.

Nigériában közel 2 millió azon polgárok száma, akik terrorszervezetek (pld. Boko Haram) elől kénytelen voltak az életüket mentve elmenekülni az ország más részébe.. Ezek a belső menekültek, egyfajta belső migránsok, menekült táborokban laknak, legtöbbjük elviselhetetlen körülmények között. A kormány igyekszik legalább a minimális ellátást biztosítani számukra, nem sok sikerrel
A menekültek zöme iszlám vallású, lévén pld. a Boko Haram Nigéria északi részében aktív. A kormány nem nézi, ki keresztény, ki iszlám hívő, ki csak jobb megélhetés reményében menekült északról,  lényeg, hogy segítségre szorul....ennyi. Gondoltam, megemlítem, mindenfajta politikai áthallás nélkül.

Folytassuk hát a könyvet:

Azonnal felhívtam Peti fiamat, kérjen vízumot a nigériai nagykövetségen és jöjjön ki, ez akkora buli, hogy nem hagyhatja ki. Peti anyukájának is szóltam, jöjjön ő is, hiszen nem szerettem volna, hogy a 15 éves kisfiam egyedül utazzon a világ szomorúbb felére.

 Csak hogy addig se unatkozzunk, a budapesti nigériai követség még az utazás előtti nap este sem állította ki szeretteimnek a nigériai turista vízumot. Nem adtam fel, mert Peti már nagyon hiányzott nekem, így aztán egy hatalmas kavarással, Jóisten segítségével és az itt tényleg félisten országos vámparancsnok engedélyével végül is sikerült becibálnom őket.  Elindultunk az avatás napján egy Keffi nevű helyre, a herceg farmjára. Lagoszból Abujáig helyi repülő járattal mentünk. 

Én azt hittem, hogy olyasmi helyi gépek repkednek errefelé, mint amin vagy 15 évvel ezelőtt Dél-Afrikában utaztam. Na, ott a háziállatokkal együtt élveztük a felhőket, bár egy-egy erősebb széllökéskor méltatlankodva röfögtek, kotkodácsoltak, ami némileg zavarta az élményt.  Nigériában öt komolyabb helyi légitársaság repked országon belül, komolyan mondom, jó minőségű szolgáltatást nyújtva.

Múlt héten például, teljes döbbenetemre, pirospozsgás szlovák személyzettel mentem az egyikkel. Félretettük az évszázados, bolond politikusok által gerjesztett ellenszenvet és jól elbeszélgettünk, például ki milyen ételeket enne, ha otthon lenne. Kiderült, nagyjából ugyan azokat a kajákat szeretjük…. magamban nem tudtam azért elmorzsolni a kaján gondolatot, hogy hát persze,testvérek, mert a nagyi, dédi nagy eséllyel magyar volt mindnyájunknál. Ha már az ételekről beszélünk, a tót atyafiak rám is tukmáltak tripla adag fedélzeti muffint, amit szépen meg is köszöntem.

Nos, hát pici szélvihart követően szerencsésen leszálltunk Abujában. Értünk jött a herceg cimbora sofőrje és mentünk vidéket látogatni. A fullasztó országúton, egymás hegyén, hátán rohannak vagy araszolnak az autók. Nincsenek sávok, picit vidámparki dodzsem hangulat van…de csak picit, mert az utat kilátástalan bádog és vályog városok, falvak szegélyezik. Ahogy elhagyjuk Abuját és észak felé vesszük az irányt, érezhetően futunk beljebb és beljebb az igazi Nigéria belsejébe. Tízezrek ülnek az út szélén és nem csinálnak semmit, szívet szorító látvány, ahogy mozdulatlanul néznek a semmibe, soványan, betegen várják a megváltó halált. Bizony, ez is Nigéria. Tűz a nap, előttünk egy olyan teherautó nyögdécsel világvégi koromfelhőt hányva, ami még talán a Ford T modellel együtt került kiállításra valamikor. Hausza sofőrünk, ahogy tud, száguld, arca, mint egy mameluk, rezzenéstelen, csak a Korán idézet lifeg össze-vissza a visszapillantón.

Három óra zötyögés után megérkeztünk a herceg lovas póló farmjára, a ceremónia helyszínére. Itt kerül sor majd az avatásomra a helyi emírek, szultánok és meghívottak előtt. Jekada leszek, a herceg Jekadája. Itt álljunk meg, kedves olvasóm, egy pillanatra. Nigéria egyik legnagyobb nemzetének, a hauszáknak a földjén járunk. A hauszák, mint azt korábban már említettem, zömében iszlám hitűek. Tizenkilenc északi tagállamban vannak többségben, melyek között a legnagyobb Kano. A hauszák, mint a többi nagy nemzet, megtartották hagyományos uralkodóikat. Ezt úgy kell érteni, hogy a 36 tagállam mindegyikében, az állami kormányzó mellett ott van a tradicionális uralkodó is, akinek családja akár évszázadok óta uralkodik az adott kisebb, nagyobb közösség felett, vidáman sanyargatva a népet. Rendkívül érdekes ez a rendszer. Kívülről olyan, mintha az ember visszalépne egy hatalmasat, vissza a középkorba. Ami igaz is, azonban nem teljesen. A mindenkori kormányzóknak óriási segítséget nyújtanak a hagyományos vezetők, mert ők közvetítik az állami vezetők döntéseit az egyszerű polgárok, alattvalók felé. Az uralkodó szava szent, ha ő azt mondja, hogy valami jó, elfogadható, akkor azt zokszó nélkül elfogadja a nép. A hauszáknál, mint az arab világban, az uralkodót itt is emírnek vagy szultánnak nevezik.  

A Jekada cím nagykövetnek felel meg, így az ötszáz éves Kebbi Emirátus Turakijának (herceg), tiszteletbeli nagykövete lettem. Az avatási szertartás déltől este hatig tartott. Először felöltöztettek egy hihetetlenül díszes, több részből álló ruhába, ami volt vagy 15 kg. Sosem voltam egy balett táncos alkat, így már akkor elkezdtem a 35C-ban izzadni, amikor ránéztem az avatási ruhámra. Egy kis fülkében készülődtem, Peti fiam adogatta a ruhákat két helyi segéderővel együtt, közben folyamatosan érkeztek a környékbeli emírek, uralkodók üdvözölni engem, akiket zokniban és alsónadrágban, de kellő méltósággal fogadtam. Kint a meghívottak a helyi udvari zenészek méltán híres zeneszámait élvezték.   

Amikor már az összes kelme darab rajtam volt, fejembe nyomtak egy nemez sapkát és elvezettek az emírek és méltóságok elé.  Nem sok mindent láttam, mert két, egymással versengő izzadságpatak szép csendesen belefolyt mindkét szemembe. Ettől függetlenül szerényen mosolyogtam végig, és tényleg megható volt az egész. Törökülésben vártam, hogy a sapkára rátekerjenek egy vásznat, ami a felturbánozási szertartás része volt. Közben a 3 tagú népzenekar gondolom különböző híres harci és egyéb hőstetteimet regélte, mert többször hallottam a Jekada szót a zeneszámaik között. Kezet fogtam a Turakival és Kebbi emírjével, akik megáldottak, kaptam egy szép fém kardot és felállítottak, teljes díszben. 

Na, ekkor éreztem úgy, hogy most itt a vég, mert amint négy segítő belém csimpaszkodva megpróbált felcibálni, hirtelen elveszítettem az egyensúlyomat és majdnem beledőltem az előttem üldögélő emírek, nemesek sorfalába. Hirtelen Keiko, a kardszárnyú delfin története villant elém, akit szintén így cibáltak megmentői a cuki családi filmben.  Hál ’ Istennek nem borultam el, felálltam, mint egy jól táplált dzsinn vagy kis Mukk a szalagavatója után. Ekkor odaültettek az előkelőségek közé, mondtam egy kis beszédet és elmentünk ebédelni a közeli sátrak alá. Ízletes kecskefej, lepény, csirkecomb volt a menü, apró szépséghibával.  Minden felszolgált étel olyan iszonyatosan csípős volt, hogy majdnem kigyulladt a díszruhám.

Furcsa, felfoghatatlan érzés kerített hatalmába. A 21. században vagyunk-gondoltam, valahol a nigériai pusztán, zsebemben egy Samsung okos telefon, Peti fiam éppen viberezik és fényképeket küld a haverjainak és a család többi tagjainak…én meg ott állok, a Hegedüs Gyula utcai Jekada, teljes díszben, mindenki gratulál körülöttem és esszük a borzalmasan erős kecskehúst. Az este a farmon egy lovaspóló mérkőzéssel zárult a tiszteletemre.  Akkor még fel sem fogtam, mekkora megtiszteltetést jelent a Jekada cím, különösen hausza földön. Sok olyan tagállam kormányzójával találkoztam ott északon, ahol a lakosság többsége, így a kormányzó is, hausza nemzetiségű. Megkülönböztetett tisztelettel fogadtak mindnyájan.

Nemrégiben például Kano tagállamban jártam. Kano fantasztikus, álomszép történelmi hely, közel ezeréves városközponttal, több száz éves agyagházak sorakoznak a főutcán. Pólóban, egyszerű vászongatyában mászkáltam a történelmi negyedben. Délelőtt 11 óra felé járt az idő, amikor hirtelen nagy csődületre lettem figyelmes. Azt hittem, Ridley Scott forgat a városban valamiféle kis költségvetésű arab historikus filmet Arábiai Lawrence-ről, de nem….Kano Emírje jelent meg a főutcán, arany takaróval fedett fehér lovon, körülötte dudások, az udvar előkelőségei lovon, illetve gyalog masíroztak…..döbbenetes látvány volt. A tömeg leborult, amerre az emír ment, gyerekek az út szélén megkövülten abbahagyták a jam evést és egymás püfölését, szinte megállt az idő.

Az uralkodó bevonult a palotájába és fogadta a vezetők hódolatát. Na, mondtam magamban, egy életem, egy halálom, mint a vándorlegény a Szabó Gyula féle magyar népmesékben, megpróbálok az emír színe elé kerülni valahogy. Mégiscsak testvérek vagyunk, vagy mi a szösz. Én a szomszédos Kebbi tagállam Jekádája vagyok, hátha megengedik, hogy üdvözöljem. Először a testőrök és az udvari emberek teljesen bolondnak néztek, amikor bemutatkoztam nekik Tom Sawyer szerelésben (mondjuk csúzli és farkánál fogva repülő macska nem volt nálam), de aztán, miután megmutattam a telefonomon lévő képeket a felavatásomról, azonnal, döbbent arccal, de bevezettek az emír elé. 

A Jekada nemesi cím, komoly rang, melynek tulajdonosának jár a tisztelet és a megelőlegezett bizalom, mely itteni munkámhoz hatalmas segítséget jelent. Mindemellett kisebb sokkhatást is kiváltottam tárgyaló partnereimnél, amikor elmondtam nekik, ki vagyok a diplomata státuszom mellett, mert hát fehér embert jekadának emberemlékezet óta nem választottak errefelé, pláne nem megérkezése után két hónappal.