...na, ezt sem gondoltam volna.....

Jó reggelt, kedves Olvasóm!

Mielőtt a könyvet folytatnánk, szeretnék egy tegnapi, tényleg meglepő történetet megosztani Önnel!

Zamárdiban töltöttem az augusztus 20.-i hosszú hétvégét.
Tegnap kora délután, az iszonyat hőségtől kókadtan bandukoltam a közért felé, (Istenem, közért, egyre kevesebben tudjuk, mi a "közért"...) mikor is a  bolt előtt megpillantottam egy bécsi rendszámú autót, benne egy fekete embert, meglehetősen kétségbeesett ábrázattal. Na, gondoltam, ilyen képet nagy valószínűséggel csakis egy nigériai testvér vághat, így hát odamentem hozzá.

Őszintén szólva nem hittem, hogy tényleg nigériai az úr, de igen, egy joruba koma szomorkodott a kocsiban. Onnan tudtam meg, hogy joruba, mert jorubául beköszöntem neki, erre majdnem kiesett az autóból meglepetésében.

Nos a történet szerint az öt tagú család, (apa, anya, három kiskorú gyerek) lefoglalt egy apartmant még Bécsből, ahol már több mint 15 éve élnek, tisztes polgári körülmények között. Az anyuka angoltanár, az édesapa sofőrként dolgozik.

Mire ideértek, kiderült, hogy a mellékhelyiség és a konyha az apartmanon kívül van. nem erről volt szó-mondták, de az ingatlanközvetítő Zamárdiban széttárta a kezeit, ez van, ezt kell elfogadni, főleg, örüljenek, hogy augusztus 20.-án egyáltalán kapnak szálláshelyet. A család nem fogadta el a szálláshelyet, ilyen feltételekkel. Aztán, mivel nem találtak más helyet, visszamentek az ingatlanközvetítőhöz, hogy mégis elfogadják a helyet. Erre az ember minősíthetetlen hangon, gyakorlatilag kidobta őket az irodából. Ennek már én is tanúja voltam. Próbáltam segíteni a családnak, de a nemzeti ünnepen tényleg teljesen reménytelen volt bármilyen más, megfelelő szálláshelyet találni a környéken.

Körülbelül egy óra tanakodás után az utcán,  gyanakvó járókelők pillantásaitól körülvéve,  a családfő úgy döntött, visszamegy az ingatlanoshoz és BOCSÁNATOT KÉR!!!!!...hogy miért, azt ő sem tudta megmondani, de láss csodát, a meghunyászkodó magatartás célravezető volt és kaptak egy úszómedencés, több, légkondicionált helységből álló szép apartmant, konyhával, mellékhelyiséggel, extra kerékpár használattal együtt.

Ennyi a történet, amihez azt hiszem, jár az úgy nevezett "no comment" megjegyzés.
...ma egyébként meghívtak magukhoz igazi nigériai ebédre...elmegyek, viszem Peti fiamat is.

Folytassuk hát a könyvet:

Kanoba repültem szintén egyszer harmattan idején. Kano Nigéria északi részén fekszik, közel a sivataghoz. Icipici, propelleres szálló valamin utaztunk, amit ide-oda dobált a homokvihar. A pilóta ötször engedte ki a város felett a futóművet és mind ahányszor vissza is húzta a széllökések miatt. Az utasok körülöttem azonnal elkezdtek fennhangon imádkozni, legalább 5 helyi nyelven.  Komolyan berezeltem én is és csatlakoztam hozzájuk magyarul. Aztán nagy nehezen leszálltunk, de azt az utat soha nem fogom elfelejteni, amíg élek.  Mi, túlélők, összeölelkeztünk és áldottuk az Urat a megmenekülésünkért.

Általában előre egyeztetett tárgyalásaim vannak. Az autómat magam vezetem, bár lehetne sofőröm is. Egyszerűen nem bízom hosszútávon senkiben itt, ezért inkább, ha komolyabb helyre megyek, vagy szerzek egy alkalmi sofőrt, akinek azért, biztos, ami biztos, finoman megcsillantom engedéllyel tartott Glock 17 pisztolyomat, vagy taxit hívok. Egyébként a Glock velem is alszik az ágyban, kár, hogy moszkitóra nem lehet vele vadászni. Kalandos dolog itt az autóvezetés. 

Mivel az írott szabályokat lényegében nem tartja be senki, a forgalomban mindenki részese egy nagy nemzeti rulettnek. Vagy megúszom az ütközést, a balesetet, vagy nem- gondoljuk. A nagyobb járgánnyal rendelkezők előnyt élveznek forgalmi szituációkban, talán ez az egyetlen íratlan törvény, amit tisztelnek errefelé. Például én néha úgy hajtok be a körforgalomba, hogy egy életem, egy halálom, aztán becsukom a szemem, hogy ne zavarjanak európai KRESZ beidegződések… egyelőre megúsztam minden forgalmi gondot.

Gépkocsivezető igénybe vétele egyébként egyáltalán nem számít kimagasló luxusnak azok körében, akik az itteni hivatalnoki vagy üzleti átlag keresettel rendelkeznek.  Rendkívül praktikus dolog sofőrrel menni ide-oda egy olyan városban, ahol hihetetlen forgalom van az utakon, a közlekedési szabályokat, ha vannak is, senki nem tartja be és ahol mellesleg jogosítványt okosan néhány nap alatt lehet szerezni. A sofőr bérek rendkívül alacsonyak. Az utasok dolgoznak az úton töltött 2-4 óra alatt, míg a vezető igyekszik eljutni velük a cél állomásra a városon belül. Itt nincsenek sétáló negyedek, utcák, aki tud, biztonsági okból és mert az autóban van légkondicionáló, gépjárművel megy  vagy inkább araszol mindenhová….illetve tömegközlekedéssel, amiről nemsokára szót ejtek majd. 

A hidakon hídpénzt szednek mindenkitől, ami csak fokozza a tömeget és a zűrzavart.  Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Lagoszban található Afrika második leghosszabb hídja, a Third Mainland Bridge, ami több mint 12 km hosszú. Ahogyan azt találóan egyik helyi ismerősöm megjegyezte: ma Nigériában két óriási üzlet van, az egyik az olaj/benzin a másik meg a telekommunikáció, arra utalva, hogy amíg az ember várakozik a forgalomban, megy a légkondicionáló és pörög a mobiltelefon számla, mert hát a biznisznek mennie kell. Európaiként meg sem fordult a fejemben, hogy pár kilométeres útra is alapszükségleteim kielégítésére valamiféle üveget vigyek magammal az autóba. Így hát mókás és kellemetlen szituációkba is keveredtem néhányszor az órákig tartó forgalmi várakozások alatt…ez is Lagosz. 

Megyek Nigériába!

Tisztelt Olvasóm!

Jó pihenést kívánok Önnek a nemzeti ünnepen! Világnézettől és politikai elkötelezettségtől függetlenül javaslom a Népszava tegnapelőtti számát, amiben érdekes cikk olvasható augusztus 20.-a történetéről.

Úgy tűnik, hamarosan Nigériába utazom üzleti céllal. Nagyon szeretnék helyszíni beszámolókat közölni a blogomban a hétköznapokról, találkozásaimról remélhetőleg érdekes emberekkel és egyáltalán, a mai Nigériáról.
Most viszont, ismételten megköszönve érdeklődését, folytatom könyvemet a megélt hétköznapok pici leírásával:

Hétköznapok

„Nem egyszer álltam rezzenten a zuhany alatt, mint egy hortobágyi gébics, teljesen beszappanozva és várva, hogy visszajöjjön az áram és az árammal a víz szolgáltatás. Ez is az itteni „mókás” kihívások egyike”.

Amint már említettem, kedves Olvasó, Lagoszban élek. Bármerre vet is a sorsom Nigériában és megemlítem, hol lakom, mindenki elneveti magát…ó Lagosz, na az egy bolondos város „Lagos (ejtsd: Léégosz) is a crazy city…”….és valóban, van ennek az iszonyat nagy, több mint 20 milliós megapolisznak valamiféle bolondos jellege. Az emberek kiabálnak egymással, hevesen gesztikulálva küldik egymást még a lagoszinál is melegebb éghajlatok felé, aztán hirtelen elnevetik magukat és minden rendben. 

Itt minden a pénzről szól. Teljesen komolyan próbálják egymást lehúzni a polgártársak, aztán ha nem megy, jót nevetnek az egészen…furcsa világ. Peti fiam és legjobb barátom szerint én azért szeretem a várost, mert éppen olyan bolondos, mint én. Szerintem nem jó poén, legalábbis én nem nevettem rajta, de lehet, hogy igaza van.

Lagosz egy portugálok alapította kis település volt, a környék egyik kis szigetén. A lakosság rohamosan nőtt, több szigetet, kis félszigetet is benépesítettek, sőt elfoglalták a szárazföld egy részét is. Így kialakult a mai u.n. Mainland (Szárazföld) és az u.n. Island (Sziget) felosztása a városnak. 

Nagy általánosságban igaz, hogy a Szárazföldön a szegényebb rétegek laknak, míg a Sziget a módosabb emberek, családok otthona. Itt találhatók az előkelő hotelek, klubok, bevásárlóközpontok, lakónegyedek.   

Reggel általában 7 óra körül kelek a bérelt lakásban. Minden éjjel legalább kétszer leáll a generátor, megszűnik az áram szolgáltatás, a légkondicionáló lekapcsol. Amennyiben ez tovább tart 10 percnél, akkor felébredek, mert elviselhetetlenné válik a meleg a hálószobámban, még a maláriát terjesztő moszkitók is kókadtan gyűjtenek erőt a függönyön újabb támadásra…ok, csak a nőstény, mert a hím moszkitó rendes, az nem terjeszti a kórt…így aztán elvileg ötven százalék az esély, hogy az ember maláriás lesz, gyakorlatilag pedig hosszútávon mindenki megkapja előbb utóbb a betegséget, hiszen egyszer biztosan összefutunk egy nőstény szúnyoggal. Az állami áramszolgáltatás rendkívül gyenge, mindenki generátort használ világításra, ami büdös, hangos és nagyon drága „mulatság”. A generátorok meg gyakran romlanak el, ami a lakásokban estefelé természetszerűen sötétséghez és elviselhetetlen meleghez vezet. Nem egyszer álltam rezzenten a zuhany alatt, mint egy hortobágyi gébics, teljesen beszappanozva és várva, hogy visszajöjjön az áram és azzal együtt a víz szolgáltatás. Ez is az itteni mókás kihívások egyike.

Nos, hát szerény, főleg müzli reggelim elfogyasztása után nyakamba veszem a várost. Már reggel borzalmas meleg van, minden évszakban. Évszakból nincs sok egyébként Nigériában, összesen kettő és fél. A száraz évszak tényleg száraz. Az emberek zombiként lézengenek a poros utcákon vagy fulladoznak órákig a forgalomban. Az ég legtöbbször olyan, mintha atomvillanás után lenne, vakító, mégis homályos a szálló portól. Az egyetlen menedék a      légkondicionálóval ellátott autó vagy fedett helység. Itt az a veszély leselkedik ránk, hogyha túl gyakran mászkálunk a kinti forró és benti hűvös levegő között, hasonlatosak lehetünk Nemecsek Ernőhöz a füvészkerti fürdő után, ugyanis a megfázás szinte garantált (még ha a könyvbéli tragikus kimenetel esélye szinte e nullával egyenlő). Házi állatok is lihegve várnák ebben az időben a megváltó szellőt vagy egy pici csapadékot, ha lennének háziállatok. De nincsenek. Főleg azért nincsenek, mert megennék őket. Többször láttam kutya őrző őrt, aki arra vigyázott, hogy a házi eb ugathasson kedvére és ne egyék meg a vállalkozó szellemű járókelők.

Az esősnek nevezett évszakban minden megváltozik, szerintem rosszabb lesz. A legváratlanabb pillanatokban zúdul le a városra az esőnek nem nevezhető hatalmas víztömeg. Fullasztó pára teríti be a várost, a kátyús utak tavakká válnak. Terepjáró vagy búvár felszerelés nélkül kockázatos elindulni. Az én kis malacpersely jellegű autóm, amit pár hónap után a magyar kormánytól használatra kaptam, sokszor majdnem Nautilusként elmerül az utakon leselkedő mély lukakban, kátyúkban. A motoros taxisok rajzfilm figurákként hajtanak ki és be a méteres tócsákba, hangosan átkozódó utasaikkal a hátuk mögött. A maláriát terjesztő moszkitók azonban rendkívül jól érzik magukat ebben a közegben, vidáman fertőzgetnek össze-vissza.  A harmadik, inkább két és feledik évszak az u.n.  harmattan. A sivatag felől érkező homokkal teli szélviharral jár, alig lehet látni az utakon. Egy csepp eső sem esik ekkor, a repülő társaságok is csak nagy késésekkel vagy járat törlésekkel üzemelnek.

Nemrég megnéztem egy filmet és beleborzongtam...woodoo előzetes..

Szeretett Olvasóm!

Láttam egy filmet Budapesten, amit azt hiszem, soha nem fogok elfelejteni. Érdekes módon olasz remekmű, a címe: A hely. Talán még mindig megy Pesten, például a Művész moziban. Arról szól, legalábbis szerintem, hogy képesek vagyunk-e rossz, nagyon rossz cselekedeteket megtenni olyan vágyott dolog, történés érdekében, amit az ember egyébként nem tudna megvalósítani.

Engem ez a téma mellbe vágott Nigériában, ahol tömegek hisznek a Gonosz hatalmában, aki rossz cselekedetek elvégzését kívánja attól, aki hatalomra, pénzre...stb. vágyik. Ez a rossz woodoo, amit arrafelé rossz jujunak hívnak (van természetesen jó woodoo, juju is...). Én legtöbbször erről az egyébként még ott is nagyon intím témáról legtöbbször Lagoszban, egy étteremben beszélgettem érintettekkel, aminek a neve...igen, The Place (A hely).....nos, én emiatt a több, mint furcsa egybeesés miatt döbbentem meg a film nézése közben....a woodoo-ról is természetesen írtam, de előbb még folytassuk a Jekada fejezetet a könyvemből:

A jorubák, ibók furcsán viszonyulnak a hauszákhoz és a hausza életmódhoz, hagyományokhoz, annak ellenére, hogy sok joruba és ibó is iszlám vallású. Kicsit mintha lenéznék a hauszákat. A hauszák, mint említettem, hagyományosan mezőgazdasággal foglalkoznak évszázadok óta. Kevéssé fogékonyak az újra, az innovatív megoldásokra. Társadalmi szerkezetük, családmodelljük tradicionális elemeken nyugszik. Azt vettem észre, ha a hauszákat említem jorubák, ibók  legyintenek és elmosolyodnak, ami szerintem rendkívül buta dolog. A mai Nigéria csúcsvezetői között is vannak szép számmal hauszák, például Buhari elnök, akik remekül megállják helyüket.

Egy rövid történet erejéig azonban hagy térjek vissza a hagyományos, évszázados életmód erejéhez, szerepéhez, melynek döbbenetes példáját jorubák között is tapasztaltam. Rájöttem, hogy Nigéria egyre hanyatló gazdasága és a gyorsan romló helyi fizetőeszköz miatt az itteni vállalkozók, cégek többségének csak akkor lesz lehetősége magyar technológiát, gépeket stb. venni, ha „keményvalutáért” el tud adni nigériai terméket Magyarországon. Nigériában rendkívül jó minőségű kakaó bab terem, az ország a világ egyik vezető kakaó exportőre. Olcsó kakaó babot a termelőktől, a farmerektől lehet szerezni természetesen.

Egyik helyi jó ismerősöm, Ayo révén eljutottam Oyo tagállamba, egy hihetetlenül elmaradott területre. A körzetben 7 település található, mindegyik élén egy uralkodó, király, joruba nyelven oba, illetve kabiyesi (ez azt jelenti, olyan személy, aki megkérdőjelezhetetlen..) áll. A környéken fantasztikusan jó minőségű kakaóbab terem és arra gondoltunk a barátommal, hogy találkozunk a térség egy-két nagy hatalmú királyával, aztán a kakaó termesztők képviselőivel és igyekszünk minél olcsóbban beszerezni a terméket. Félnapi autózás után értünk a hét pici város egyikéhez. A házak vályogból, asszonyok főznek vas üstökben fáradtan. Áram gyakorlatilag nincs, kb 5 ezer emberre jut egy utcai ivókút, a girbegurba poros utcákon meztelen gyerekek és kecskék rohangálnak bódult csirkék között. A hét településen két nap alatt, amíg ott tartózkodtam, összesen nyolc autót láttam, ebből egy a miénk volt. Az emberek távolságtartóak és nagyon kíváncsiak. Legtöbbjük, és ez döbbenetes, még nem látott fehér embert előttem. Estére értünk a helyi farmerek vezetőihez. Ők egyfajta termelőszövetkezet vezetőiként intézik a kakaó bab eladását mindenfelé az országban. 

Beültünk egy kis vályogkunyhóba, aminek nem volt ablaka, viszont bútorok sem voltak benne. Ablak nélkül is azonban ütemes térd és vállcsapkodásokkal jeleztük mindnyájan, hogy a moszkitók átvették a hatalmat a házikóban…mókás volt. Valahonnan szereztek barátaink pár műanyag széket és elkezdődött a tárgyalás.

Főleg joruba nyelven ment az egyeztetés, én biodíszletként bólogattam, amikor bólogattak és csóváltam a fejem, amikor ők is.    Pozícióm miatt viszont fontos volt a jelenlétem. Ránk esteledett, mire a mobil telefonok fényében, de gyakorlatilag tök sötétben megköttetett az üzlet barátom és a vezetők között. Hihetetlen jó áron sikerült kakaó babot venni. Másnap találkoztunk a két legbefolyásosabb helyi királlyal. Természetesen az ő áldásuk nélkül nincs kakaó üzlet a térségben.

A legnagyobb hatalmú királynál tett udvariassági látogatás tényleg emlékezetes marad. Bevezettek minket egy nagy házba, ahol egy fa trón jellegű építmény körül vagy 20 pucér kisgyerek játszadozott ordibálva. Bőr székeken, pamlagokon már vártak ránk a falu előkelői. Aztán megjelent a király, aki egy valóban tiszteletreméltó idős ember benyomását keltette. Jorubául üdvözöltem, amit mintha örömmel fogadott volna..de a helyiek tényleg örültek, jókat kiabáltak, majd leültünk. Ami ezután következett, az tényleg megdöbbentő volt nekem. Az öreg király ugyanis nem tudott angolul. Tolmács segítségével kommunikáltunk, itt a dzsungel mélyén, a XXI. század elején. Pillanatra olyan expedíciós érzésem támadt, mintha tényleg én lettem volna az első fehér ember arrafelé… furcsa és megható volt. A királyi vizit jó kis törzsi táncolással ért véget, amihez u.n. beszélő dobok szolgáltatták a zenét. A beszélő dobot azért hívják így, mert történeteket beszél el. A helyiek kiskorukban sajátították el a dob nyelvét. Barátom, aki bemutatott a királynak, fordította a dob szavait. A dob regélt a jelenlévőkről, mesélt a király tetteiről…döbbenetes élmény volt. A vendégnek, így hát nekem is, kötelező a tánc a királlyal és az udvar népével, így hát én is tettem a dolgomat serényen, bár a felületes szemlélőnek inkább cirkuszi barna medvének tűnhettem, akit idomárja próbál valamiféle ütemre brummogtatni… mindegy, túléltem.

Ez az utazás más miatt is emlékezetes volt számomra. Itt találkoztam egy igazi pásztorral, a szó legnemesebb értelmében. A tiszteletes úrnak is Ayo barátom mutatott be, aki elvitt ebbe a 7 városba. Ez a pásztor Lagoszban lakik a feleségével, hetente lebumlizik ide, az Isten háta mögé és ellenszolgáltatás nélkül istentiszteletet tart a helyi közösségnek. 15 évvel ezelőtt ő is alapított egy egyházat itt, a 7 királyság területén, egy rendkívül szegény, elmaradott vidéken. Az itteniek nem tömik vastagra a pásztor pénztárcáját, sőt, fennmaradásuk rendszeres adományoktól függ. A hívek minden vasárnap egy rozoga pajtaszerű építményben gyűlnek össze. Az énekek, a szentbeszéd, az elragadtatás, a bűnbánat őszintének tűnik, nagyon is őszintének. Jézus itt tényleg jelen van, így érezzük mindnyájan, akik jelen vagyunk. A pásztor és felesége a mise után egy düledező, villany és bútorok nélküli házikóban hajtja álomra fejét. Az adományok és a pásztor jóvoltából közösségi épületek is épülnek a templom körül. Van egy hatalmas, sima kődarab a környéken, amit a pásztor megszentelt. A helyi hívők ide járnak rendszeresen imádni az Urat, varázslatos hely. Nos, ez az ember egyelőre az egyetlen, akit nigériai tartózkodásom óta igaz keresztény vezetőnek tartok példás élete alapján.

Évszázados hagyomány erejét mutatja a nigériai nemzetek névadási szokása is. A keresztnév több mint megszólítás. A legtöbb ibó és joruba névnek jelentése van, melyet az istenek elfogadnak. A név a szülők vágyát, gondolatát is megtestesíthetik, illetve úgy tartják, hogy a név hat a gyermek jövendő életére is. Például a joruba Ayo (öröm) név és változatai: Ayokunle (az öröm betölti a házat) vagy Ayotunde (az öröm újra eljött), illetve az ibó Chiamaka (az Úr gyönyörű) vagy a Chidiebere (az Úr könyörületes). Újabban sokan nevezik el gyermeküket arról a napról, amelyiken születtek: Monday, Tuesday, Wednesday……Friday, Saturday vagy Sunday. Furcsa módon csütörtök (Thursday) nevű egyénnel nem találkoztam. Viszont egyszer láttam, amikor Vasárnap és Hétfő nevű urak hevesen vitatkoztak az egyik piacon három csirkén..na az mókás volt. Mások angol, beszédes mellékneveket adnak kicsinyüknek, mint például Precious (értékes, drága) vagy Patience (türelem), ami a volt nigériai elnök feleségének az egyik neve. Ne feledkezzünk meg akkor már a volt elnökről sem, akinek a neve Goodluck (jó szerencse) Jonathan. Az iszlámhívők, főleg hauszák és fulanik szívesen adnak arab eredetű neveket újszülöttjüknek, mint Abdul vagy Mohammed.

A fejezet zárásaként mindenképpen be kell számolnom Calabarban tett utazásomról, ahol az ott élő efik nép egy rendkívül érdekes és európai szemmel vitatható ősi hagyományt tart életben. Calabar Cross River tagállam fővárosa. Igazán szép település, sokan üdülőparadicsomként tartják számon. A gyarmati időkből megmaradt csodálatos épületei és különböző afrikai kultúrák örökségeit felvonultató múzeuma miatt is messze földön híres a város. A településen feltűnően sok, arányosan molett, jó, inkább kövér lányt, asszonyt láttam. Ennek oka a következő:

Az efik nép évszázadok óta tartja azt a szokást, hogy az eladósorba lépő lányokat rituális szertartás keretében felhizlalják. A gyakorlatban a folyamat úgy történik, hogy a 14-18 év körüli lányok egy elkülönített helységbe kerülnek családonként, ahol kb.6-12 hónapot töltenek, lényegében evéssel. A hízlalási időszak hossza döntően a család anyagi helyzetétől függ. Etetik őket mindenféle zsíros, energia gazdag étellel, hogy minél gömbölyűbbek legyenek. Ki nem léphetnek a szobából, vendégeket sem nagyon fogadhatnak. Ezen idő alatt azért nem csak esznek, isznak, hanem megtanulják mindazt, amit a közösség elvár tőlük, leendő anyáktól, feleségektől. A lányok tanulnak főzni, háztartást vezetni és bevezetik őket a férjcsábítás rejtelmeibe is. Egyetlen mozgás számukra egy rendkívül erotikus tánc gyakorlása, mely azt a célt szolgálja, hogy kívánatossá tegyék magukat férjük előtt.  (Gondolom, Update Norbi fogná a fejét keményen az efik között) Ennek a tényleg nagyon egészségtelen szokásnak, mely inkább főleg faluhelyen népszerű manapság, azért van pozitív oldala is. Erősíti a hagyományok tiszteletét, a közösség összetartó erejét és persze felkészíti a nép ifjú lányait legfontosabb feladataikra.

...apró gondolat a migráns kérdés margójára, politika nélkül....

Kedves Olvasóm!

Köszönöm, hogy ismételten megtisztelt bizalmával, és itt üdvözölhetem. Egy kis gondolatféle, mielőtt a könyvemet folytatnám:

Nigériában példaszerű a különböző vallást gyakorlók együttélése. Az északi, zömmel iszlám vallású hauszák, fulanik békésen élnek a keleti, déli, jobbára keresztény testvéreikkel. Sok vegyes házasságban élő párral beszéltem, akik egyetértésben nevelgetik gyermekeiket.

Nigériában közel 2 millió azon polgárok száma, akik terrorszervezetek (pld. Boko Haram) elől kénytelen voltak az életüket mentve elmenekülni az ország más részébe.. Ezek a belső menekültek, egyfajta belső migránsok, menekült táborokban laknak, legtöbbjük elviselhetetlen körülmények között. A kormány igyekszik legalább a minimális ellátást biztosítani számukra, nem sok sikerrel
A menekültek zöme iszlám vallású, lévén pld. a Boko Haram Nigéria északi részében aktív. A kormány nem nézi, ki keresztény, ki iszlám hívő, ki csak jobb megélhetés reményében menekült északról,  lényeg, hogy segítségre szorul....ennyi. Gondoltam, megemlítem, mindenfajta politikai áthallás nélkül.

Folytassuk hát a könyvet:

Azonnal felhívtam Peti fiamat, kérjen vízumot a nigériai nagykövetségen és jöjjön ki, ez akkora buli, hogy nem hagyhatja ki. Peti anyukájának is szóltam, jöjjön ő is, hiszen nem szerettem volna, hogy a 15 éves kisfiam egyedül utazzon a világ szomorúbb felére.

 Csak hogy addig se unatkozzunk, a budapesti nigériai követség még az utazás előtti nap este sem állította ki szeretteimnek a nigériai turista vízumot. Nem adtam fel, mert Peti már nagyon hiányzott nekem, így aztán egy hatalmas kavarással, Jóisten segítségével és az itt tényleg félisten országos vámparancsnok engedélyével végül is sikerült becibálnom őket.  Elindultunk az avatás napján egy Keffi nevű helyre, a herceg farmjára. Lagoszból Abujáig helyi repülő járattal mentünk. 

Én azt hittem, hogy olyasmi helyi gépek repkednek errefelé, mint amin vagy 15 évvel ezelőtt Dél-Afrikában utaztam. Na, ott a háziállatokkal együtt élveztük a felhőket, bár egy-egy erősebb széllökéskor méltatlankodva röfögtek, kotkodácsoltak, ami némileg zavarta az élményt.  Nigériában öt komolyabb helyi légitársaság repked országon belül, komolyan mondom, jó minőségű szolgáltatást nyújtva.

Múlt héten például, teljes döbbenetemre, pirospozsgás szlovák személyzettel mentem az egyikkel. Félretettük az évszázados, bolond politikusok által gerjesztett ellenszenvet és jól elbeszélgettünk, például ki milyen ételeket enne, ha otthon lenne. Kiderült, nagyjából ugyan azokat a kajákat szeretjük…. magamban nem tudtam azért elmorzsolni a kaján gondolatot, hogy hát persze,testvérek, mert a nagyi, dédi nagy eséllyel magyar volt mindnyájunknál. Ha már az ételekről beszélünk, a tót atyafiak rám is tukmáltak tripla adag fedélzeti muffint, amit szépen meg is köszöntem.

Nos, hát pici szélvihart követően szerencsésen leszálltunk Abujában. Értünk jött a herceg cimbora sofőrje és mentünk vidéket látogatni. A fullasztó országúton, egymás hegyén, hátán rohannak vagy araszolnak az autók. Nincsenek sávok, picit vidámparki dodzsem hangulat van…de csak picit, mert az utat kilátástalan bádog és vályog városok, falvak szegélyezik. Ahogy elhagyjuk Abuját és észak felé vesszük az irányt, érezhetően futunk beljebb és beljebb az igazi Nigéria belsejébe. Tízezrek ülnek az út szélén és nem csinálnak semmit, szívet szorító látvány, ahogy mozdulatlanul néznek a semmibe, soványan, betegen várják a megváltó halált. Bizony, ez is Nigéria. Tűz a nap, előttünk egy olyan teherautó nyögdécsel világvégi koromfelhőt hányva, ami még talán a Ford T modellel együtt került kiállításra valamikor. Hausza sofőrünk, ahogy tud, száguld, arca, mint egy mameluk, rezzenéstelen, csak a Korán idézet lifeg össze-vissza a visszapillantón.

Három óra zötyögés után megérkeztünk a herceg lovas póló farmjára, a ceremónia helyszínére. Itt kerül sor majd az avatásomra a helyi emírek, szultánok és meghívottak előtt. Jekada leszek, a herceg Jekadája. Itt álljunk meg, kedves olvasóm, egy pillanatra. Nigéria egyik legnagyobb nemzetének, a hauszáknak a földjén járunk. A hauszák, mint azt korábban már említettem, zömében iszlám hitűek. Tizenkilenc északi tagállamban vannak többségben, melyek között a legnagyobb Kano. A hauszák, mint a többi nagy nemzet, megtartották hagyományos uralkodóikat. Ezt úgy kell érteni, hogy a 36 tagállam mindegyikében, az állami kormányzó mellett ott van a tradicionális uralkodó is, akinek családja akár évszázadok óta uralkodik az adott kisebb, nagyobb közösség felett, vidáman sanyargatva a népet. Rendkívül érdekes ez a rendszer. Kívülről olyan, mintha az ember visszalépne egy hatalmasat, vissza a középkorba. Ami igaz is, azonban nem teljesen. A mindenkori kormányzóknak óriási segítséget nyújtanak a hagyományos vezetők, mert ők közvetítik az állami vezetők döntéseit az egyszerű polgárok, alattvalók felé. Az uralkodó szava szent, ha ő azt mondja, hogy valami jó, elfogadható, akkor azt zokszó nélkül elfogadja a nép. A hauszáknál, mint az arab világban, az uralkodót itt is emírnek vagy szultánnak nevezik.  

A Jekada cím nagykövetnek felel meg, így az ötszáz éves Kebbi Emirátus Turakijának (herceg), tiszteletbeli nagykövete lettem. Az avatási szertartás déltől este hatig tartott. Először felöltöztettek egy hihetetlenül díszes, több részből álló ruhába, ami volt vagy 15 kg. Sosem voltam egy balett táncos alkat, így már akkor elkezdtem a 35C-ban izzadni, amikor ránéztem az avatási ruhámra. Egy kis fülkében készülődtem, Peti fiam adogatta a ruhákat két helyi segéderővel együtt, közben folyamatosan érkeztek a környékbeli emírek, uralkodók üdvözölni engem, akiket zokniban és alsónadrágban, de kellő méltósággal fogadtam. Kint a meghívottak a helyi udvari zenészek méltán híres zeneszámait élvezték.   

Amikor már az összes kelme darab rajtam volt, fejembe nyomtak egy nemez sapkát és elvezettek az emírek és méltóságok elé.  Nem sok mindent láttam, mert két, egymással versengő izzadságpatak szép csendesen belefolyt mindkét szemembe. Ettől függetlenül szerényen mosolyogtam végig, és tényleg megható volt az egész. Törökülésben vártam, hogy a sapkára rátekerjenek egy vásznat, ami a felturbánozási szertartás része volt. Közben a 3 tagú népzenekar gondolom különböző híres harci és egyéb hőstetteimet regélte, mert többször hallottam a Jekada szót a zeneszámaik között. Kezet fogtam a Turakival és Kebbi emírjével, akik megáldottak, kaptam egy szép fém kardot és felállítottak, teljes díszben. 

Na, ekkor éreztem úgy, hogy most itt a vég, mert amint négy segítő belém csimpaszkodva megpróbált felcibálni, hirtelen elveszítettem az egyensúlyomat és majdnem beledőltem az előttem üldögélő emírek, nemesek sorfalába. Hirtelen Keiko, a kardszárnyú delfin története villant elém, akit szintén így cibáltak megmentői a cuki családi filmben.  Hál ’ Istennek nem borultam el, felálltam, mint egy jól táplált dzsinn vagy kis Mukk a szalagavatója után. Ekkor odaültettek az előkelőségek közé, mondtam egy kis beszédet és elmentünk ebédelni a közeli sátrak alá. Ízletes kecskefej, lepény, csirkecomb volt a menü, apró szépséghibával.  Minden felszolgált étel olyan iszonyatosan csípős volt, hogy majdnem kigyulladt a díszruhám.

Furcsa, felfoghatatlan érzés kerített hatalmába. A 21. században vagyunk-gondoltam, valahol a nigériai pusztán, zsebemben egy Samsung okos telefon, Peti fiam éppen viberezik és fényképeket küld a haverjainak és a család többi tagjainak…én meg ott állok, a Hegedüs Gyula utcai Jekada, teljes díszben, mindenki gratulál körülöttem és esszük a borzalmasan erős kecskehúst. Az este a farmon egy lovaspóló mérkőzéssel zárult a tiszteletemre.  Akkor még fel sem fogtam, mekkora megtiszteltetést jelent a Jekada cím, különösen hausza földön. Sok olyan tagállam kormányzójával találkoztam ott északon, ahol a lakosság többsége, így a kormányzó is, hausza nemzetiségű. Megkülönböztetett tisztelettel fogadtak mindnyájan.

Nemrégiben például Kano tagállamban jártam. Kano fantasztikus, álomszép történelmi hely, közel ezeréves városközponttal, több száz éves agyagházak sorakoznak a főutcán. Pólóban, egyszerű vászongatyában mászkáltam a történelmi negyedben. Délelőtt 11 óra felé járt az idő, amikor hirtelen nagy csődületre lettem figyelmes. Azt hittem, Ridley Scott forgat a városban valamiféle kis költségvetésű arab historikus filmet Arábiai Lawrence-ről, de nem….Kano Emírje jelent meg a főutcán, arany takaróval fedett fehér lovon, körülötte dudások, az udvar előkelőségei lovon, illetve gyalog masíroztak…..döbbenetes látvány volt. A tömeg leborult, amerre az emír ment, gyerekek az út szélén megkövülten abbahagyták a jam evést és egymás püfölését, szinte megállt az idő.

Az uralkodó bevonult a palotájába és fogadta a vezetők hódolatát. Na, mondtam magamban, egy életem, egy halálom, mint a vándorlegény a Szabó Gyula féle magyar népmesékben, megpróbálok az emír színe elé kerülni valahogy. Mégiscsak testvérek vagyunk, vagy mi a szösz. Én a szomszédos Kebbi tagállam Jekádája vagyok, hátha megengedik, hogy üdvözöljem. Először a testőrök és az udvari emberek teljesen bolondnak néztek, amikor bemutatkoztam nekik Tom Sawyer szerelésben (mondjuk csúzli és farkánál fogva repülő macska nem volt nálam), de aztán, miután megmutattam a telefonomon lévő képeket a felavatásomról, azonnal, döbbent arccal, de bevezettek az emír elé. 

A Jekada nemesi cím, komoly rang, melynek tulajdonosának jár a tisztelet és a megelőlegezett bizalom, mely itteni munkámhoz hatalmas segítséget jelent. Mindemellett kisebb sokkhatást is kiváltottam tárgyaló partnereimnél, amikor elmondtam nekik, ki vagyok a diplomata státuszom mellett, mert hát fehér embert jekadának emberemlékezet óta nem választottak errefelé, pláne nem megérkezése után két hónappal.

..érdekes párhuzam...

Jó reggelt, kedves Olvasóm!

Remélem picit tudott pihenni a hétvégén. Én Peti fiammal és egyik barátjával a Kurultaj-on voltam, ami a keleti rokon népek éves seregszemléje, Magyar Törzsi Gyűlés. Idén Bugacpuszta volt a helyszín. Mongol, kazah, tatár, türkmén és más nemzetek harcosai, hagyománytisztelői ünnepeltek magyar rokonaikkal együtt, fenséges esemény volt.
Több alkalommal részt vehettem Nigériában is hagyomány őrző rendezvényen és előadásokat is tarthattam Magyarországról, a magyar kultúráról, gazdaságról.
A nigériai emberek számára rendkívül fontosak a gyökerek, a nemzeti (hangsúlyozottan nem törzsi...) kultúra ápolása. A képen, amit feltöltöttem, 5000, azonos népviseletbe öltözött joruba előtt tartok előadást.

No de folytassuk a könyvet, jó olvasást!

Jekada

„Na, mondtam magamban, egy életem, egy halálom, mint a vándorlegény a Szabó Gyula féle magyar népmesékben, megpróbálok az emír színe elé kerülni valahogy. Mégiscsak testvérek vagyunk, vagy mi a szösz.”

Még az otthoni felkészülési időszakban történt, hogy egy Budapesten lakó nigériai cimborámon, Umáron keresztül megismerkedtem egy nagyon gazdag és befolyásos hausza testvérpárral. A lány komoly kormányzati pozícióban van, a fiú egy tradicionális helyi királyság nemese, körülbelül hercegi rangban. (a királyságokról, emírségekről később, a” Nigéria” fejezet alatt…). 

Eljöttek Magyarországra népes küldöttséggel és tanulmányozták a magyar mezőgazdaságot pár napig. Mindkettőjüknek van egy-egy szép nagy farmja Kebbi tagállamban és szeretnék fejleszteni az ottani tevékenységet. Kecsketenyésztés, lótenyésztés, takarmányügyek érdekelték őket,meg mindenfajta technológia, amit esetleg átvehetnek.

Barátom behozta őket a minisztériumba én meg felajánlottam, hogy körbevezetem őket, szerzek kecskét, lovat, zabot, ami kell…. gondoltam, jól jöhetnek még, ha már kint leszek Lagoszban.  Lovakkal foglalkozó gazdát, társaságot persze azonnal találtam, a kecske projektbe viszont majdnem beletört a bicskám.  Hazánk nem híres a kecsketenyésztésről és kínomban már Erdélyből akartam „migráncs” kecskéket utaztatni egy rövid budapesti haknira. Végül is Pest környékén leltem rá arra a gazdálkodóra, aki 300 kecskéjével együtt vendégül látott minket. Ettünk sajtot, néztünk fejést, etetést, hallottunk orkánszerű mekegést, a szél lágyan lengette a kecskebogyó szagot, volt minden…

Annyira megkedveltek, hogy megígértették velem, hogy Nigériában is tartjuk majd a kapcsolatot és segítek nekik a farmok fejlesztésében, magyar termékek, mezőgazdasági technológia vásárlásban.  Találkoztunk is Abujában és a fiú, aki már szinte a barátom lett, bár magasabb, mint én és én nagyon nem szeretem azokat, akik nagyobbak nálam, egy szokatlan, de rendkívül megtisztelő felajánlást tett nekem. Azt mondta, és közben átszellemülten mosolygott mind a 60 fogával, hogy a „Jekada” címet adományozza nekem.

Szépen megköszöntem, de fogalmam nem volt, miről is beszél a hórihorgas hausza főnemes. Azt nem mondom, hogy a következő hetekben el is felejtettem a dolgot, de inkább azzal foglalkoztam, hogy elrabolnak-e az utcán, ha kilépek a szálloda ajtaján vagy hogy ne fejeljek le senkit az ájulás küszöbén a finn szauna jellegű párás hőségben, ha mondjuk nem rabolnak el éppen. Aztán egyszer csak csörgött a helyi telefonom. Ez még itt tartózkodásom második hónapjának vége fele történt, úgy 2015. október közepén.

Őszinte vagyok, azokban ez első hetekben nem nagyon vettem fel a telefonomat. Tényleg nem udvariatlanságból, hanem azért, mert rettegtem attól, hogy nem fogom érteni telefonon keresztül az itteni angol dialektus….és tényleg az esetek többségében nem is értettem egy rohadt szót sem. Kapóra jött, hogy mentsem az arcomat az itteni üzletfelek és kormányzati emberek előtt, hogy Nigériában szörnyű megbízhatatlan és rossz minőségű a mobil telefonszolgáltatás. Van vagy 4-5 mobil szolgáltató, egyik rosszabb, mint a másik. Ezért aztán az itteniek állandóan ordítoznak a telefonban, hogy, ha egyáltalán van vétel, meg tudják érteni egymást. Így aztán, ha panaszkodtak az ügyfelek, hogy miért nem veszem fel a telefont, hát azt mondtam, hogy nem volt vétel, vagy volt, de nem elég. Megjegyzem, a lagosziak, már csak a jó szokás kedvéért, most már akkor is ordítanak egymással, ha nem telefonon beszélgetnek. Mostanában már viszont bátran felveszem a telefont. Most sem értem sokkal jobban az itteni angolt, viszont kifejlesztettem egy magas fokú képzelő technikát, mellyel, az elkapott szavak segítségével, 80-90 százalékban képes vagyok megérezni, kitalálni, vajon mit akar a kolléga a vonal másik oldalán.

Nos tehát csöngött a telefonom, felvettem, mert láttam, hogy a hausza herceg keres. Örömmel bejelentette, hogy a Jekada felavatási ceremóniám 3 hét múlva lesz az ő lovas póló farmján valahol Abuja mellett (a helység nevét nem értettem) és hogy készüljek, meg hogy hívhatok vendégeket is és hogy ő is vendégeket hív majd az eseményre. Aznap írt egy szép hivatalos e-mailt is, hogy lássam, tényleg komolyan gondolja. 

Kedves Olvasóm!

Mielőtt könyvem mai részletébe merülne, engedjen meg pár icipici gondolatot!

Bizonyára felmerül Önben a kérdés, miért is írogat ez a fickó könyvet, és ha már ír, miért Afrikáról, ráadásul Nigériáról?!
Nem olcsó sikert vagy döbbenetet kívánok kicsiholni olvasóimból, akik egy része persze mondhatja, hogy hát persze messziről jött ember azt mond, illetve ír, amit akar...

Úgy érzem, hogy Afrikáról, különösen a  szub-szaharai térségről nekünk, európaiaknak, magyaroknak nagyon kevés, első kézből származó információnk van, melynek jelentős része hamis, túlzó vagy egyszerűen csak hülyeség.

Én ebben a könyvemben és később, a helyszíni közvetítések során is, igyekeztem, igyekszem az általam megélt valóságot átadni Önöknek, annak szomorú, örömteli, vicces, néhol megdöbbentő részeivel együtt.
Szeretnék kis bepillantást nyújtani ebbe a titokzatos, fülledt, a maga reménytelenségében is lélegzetállítóan gyönyörű világba.... és hogy miért Nigéria? Az a szerencsém, hogy megismerhettem Afrika legnépesebb országát, az óriási szegénység és hatalmas vagyonok hazáját, a korszerű állami berendezkedés és középkori, feudális helyi rendszerek kavalkádját, a vallások, hiedelmek hihetetlen sokszínűségét. Mindenekelőtt pedig szeretném bemutatni a nigériai embereket, a tőlünk teljesen eltérő, idegen környezetet, ami szinte sokkhatásként éri az először a térségbe látogató európait.

Kellemes olvasást!

Feltétlenül említést kell tennem, ha már az itteni nyelvekről beszélünk, az úgynevezett pidgin vagy tört angol nyelvről. Ezt az országban majdnem mindenki beszéli különféle dialektusban. Egyfajta közvetítő nyelv, így értik megy egymást a több mint 250 különféle helyi nyelvet beszélők. Én nem szeretném megtanulni, mert, legalábbis szerintem, randa hangzása van és valószínűleg a rabszolgák nyelve volt eredetileg. Nem is hivatalos nyelv, ami, Dél-Afrikával ellentétben, csak az angol errefelé. 

Egy apró példa a pidgin angolra:  Itt délen, Lagoszban, de Abujában is, ami az ország közepén helyezkedik el, a helyi emberek, ha kérnek valamit, legyen az akár egy egyszerű útbaigazítási kérés vagy annál sokkal komolyabb dolog, a kérésbe, beleszövik az „i beg..” fordulatot, ami, sokáig úgy gondoltam, hogy  magyarul megfelel a „.könyörgöm…” kifejezésnek.  Sokat gondolkodtam, azon, miért van az, hogy ebben a hatalmas országban, Afrika legnépesebb nemzetében mindenki könyörög a másiknak, ha szeretne kérni valamit? Miért kell könyörögni egyáltalán, ha nem az ember vagy szerettei, embertársai élete, egészsége vagy vagyona forog kockán? Aztán elmesélték nekem, hogy ez az „abeg” nem az angol”i beg”, hanem a kérem, „please” kicsit erőteljesebb pidgin angol verziója. Nos, talán egyelőre ennyit az itteni nyelvekről.

Lagoszban, vagy amerre utam visz, legtöbbször helyi joruba népviseletben járok. Nem azért, hogy oynbóságomat halványítsam, hanem azon egyszerű ok miatt, mert ebben a döglesztő időben rendkívül kellemes viselet a bubbának hívott felsőrész és a hozzá való gatya, aminek sokotó a neve. Rendkívül kényelmes, szellős anyagból, az ankarából készül mindkettő. Általában csak a bubbát veszem fel, sokotóval együtt picit pizsamás jellege van nekem. Ezzel a viselettel azt is meg tudom úszni, hogy diplomata sötét öltönyben, nyakkendővel szomorkodjak gyöngyöző homlokkal és a hátamon versenyt futó verejték csíkokkal a 45 C-ban a különféle megbeszéléseken. Azonban kétségtelenül munkám szempontjából a legfontosabb előnye a bubbának, hogy ha ebben tárgyalok helyi vezetőkkel vagy tartok előadást, mindenki rám mosolyog és értékeli az igyekezetemet, hogy tényleg azt szeretném, ha elfogadnának.

Elkezdtem komolyabban jorubául tanulni. Nem gondolnám, hogy a külszolgálatom végén majd, esetleg Pesten, a Hegedüs Gyula utcában nagy hasznát venném, de amíg itt vagyok, nagyon nagy segítséget jelent minden új szó, mert utat nyit az itteni lelkek felé. Azt már említettem, kedves Olvasó, hogy teljesen egyedül vagyok itt. A nagykövetségünk Abujában, a fővárosban van.  Én vagyok az egyedüli magyar diplomata Lagoszban és hát a fővárosi csapaton kívül egész Nigériában is. Családomat nem hoztam magammal, mert hát közbiztonság és egészségügyi helyzet szempontjából Nigéria még mindig a világ legveszélyesebb országai közé tartozik. Marad hát az e-mail, skype, viber és egyéb idegen szavas eszközök a kapcsolattartásra….nos, elég lehangoló.

Először sokáig egy szállodában voltam, ahol én voltam az egyedüli vendég. Egy iszonyatosan gazdag házaspár építette a hatalmas villát, csupán magamutogatásból. Hálózatépítési üzletből csináltak rengeteg pénzt és fogalmuk sincs arról a mai napig, hogyan kell egy szállodát üzemeltetni.. de nem baj, megvan, oda lehet hívni a család rokonait, vendégeit, üzletfeleket, hagy lássák, mitől döglik.. nem a légy, hanem a maláriaszúnyog, de erről majd később.

Számomra még ez sem lenne baj, hiszen mindenki azt csinál a megkeresett vagy lopott, elcsalt pénzével, amit akar, azonban azt sehogyan sem tudtam elfogadni, ahogy ez a házaspár a szállodai személyzettel bánik. Éhesen, koszos egyenruhában, kialvatlanul kénytelenek dolgozni ezek a fiatalok, mert ha nem, pillanatok alatt az utcán találják magukat. Mind egyetemet végzett srácok, lányok, akik tényleg nem találnak munkát… a fiú, aki pld. a szobámat takarította, egy végzett pszichiáter… a recepciónál egy informatikai mérnök dolgozik és javítgatta az öregecske kincstári számítógépemet, mellyel még talán Neumann János kommunikált Teller Edével. Szomorú és általános ez a helyzet az országban.

A legtöbb fiatal diplomás állás nélkül vagy méltatlan, megalázó munkát végezve tengeti az életét, és hát örülnek, ha dolgozhatnak. Visszatérve a szállodára a legcsúnyább dolog az, hogy az iszonyat gazdag idős házaspár rendszeresen, helyi pénzben, nairában milliókat ad a templomnak, ahová járnak, és mellet döngetve kérik a Jóisten szeretetét, bocsánatát. Aztán vígan hazamennek és egész héten rekedtre ordibálják magukat az embereikkel. Jó barátaim lettek ezek a fiatalok az első hónapokban, segítettek oldani a magányt, jókat röhögtünk együtt, milyen mások is vagyunk és mégis egyformák. Amikor maláriás lettem, csak ők álltak mellettem, amit soha nem felejtek el nekik. Sokszor vettem nekik kaját vagy kecskét vágtunk, amit együtt ettünk meg, amikor a főnökség hazament. Persze erre is rájött az asszony és a férje és megtiltotta, hogy vegyek bármit is a barátaimnak. Aztán végre kaptam egy bérelt lakást, egy kis, dodgem jellegű autót és elkezdhettem a tényleges egyedülléttel járó munkámat. 

Kedves Olvasóm!

Amint azt tegnapi, első bejegyzésemben már említettem, Afrikáról, ezen belül Nigériáról osztom meg élményeimet Önnel, akit szeretettel üdvözlök, megköszönve, hogy olvassa blogomat.
Tegnap megígértem, hogy mindenek előtt a kalandjaimról, a kultúrákról, vallásokról, hiedelmekről, a woodooról, fehér emberre leselkedő veszélyekről, a mindennapokról szóló, diplomata kiküldetésem alatt írt könyvemet teszem közzé folytatásokban ezen a felületen. A könyv címe: Kalandok Nigériában, a szultánok, emírek és királyok földjén
Ismerőseim szóltak, hogy talán hasznos és szép dolog lenne, ha képeket is tennék fel a blogra, melyeket Nigériában készítettem....okos tanács, megfogadtam, és minden nap pár képpel igyekszem gazdagítani a beszámolókat.

Nos, folytassuk hát, kellemes olvasást!

Oyinbo

„Na, ekkor általában hanyatt esnek, hogy hát óóó, az oyinbo beszéli a nyelvünket, és rögtön minden szép lesz, elnézést kérnek, elkezdünk kicsit beszélgetni (persze már angolul) és kivirul az ég. Még néha, ha kicsit rosszabb kedvem van, hozzá szoktam tenni, hogy én sem hívom őt, őket úgy, hogy black vagy dudu (jorubául fekete..)”.

Külgazdasági diplomata vagyok. Komoly beosztásnak tűnik, azonban a világnak ezen a részén bármekkora ranggal is érkezik ide egy fehér ember, akkor „is” csak oyinbo marad. Az oyinbo az itteni tört angol, valamint ibó és joruba nyelveken leginkább fehér embert jelent, illetve azt, aki nem része az afrikai kultúrának. A  nyelvekről, kultúrákról is hamarosan írok, azonban picit maradjunk még, kedves olvasó,  az oyinbo kifejezésnél! Bármerre megyek is ebben a hatalmas országban, bármelyik pillanatban rám köszönhet egy honpolgár, „Hello, oyinbo!”  felkiáltással. Sokszor figyeltem az arcukat. Nincs benne megvetés, lenézés az „oyinbozás” -kor, hanem egyfajta „ te nagyon más vagy mint én, mint mi” érzés szavakban történő megerősítése.  Közben a legtöbbjük ötszáz foggal mosolyog és érdeklődve néz rám, vajon honnan a fenéből zuhantam közéjük, ahol még a sakál is alig jár…

Nem szeretem, ha oyinbonak hívnak. Nem egyfajta „kivagyiságból”, büszkeségből, hanem mert van nevem, vagy ha nem is tudják a nevem, nekem is jár a sir (úr) megnevezés, amire itt egyébként kínosan ad mindenki. A legkevésbé megbecsült munkát végzők is „madam” (asszonyom) vagy „sir” megszólítást kapnak. Nos, ilyenkor odamegyek nevetgélő ”oyinbo”-zó emberhez vagy csoporthoz és bemutatkozom. Az első joruba mondat, amit megtanultam, a bemutatkozó mondat. Na, ekkor általában hanyatt esnek, hogy hát óóó, az oyinbo beszéli a nyelvünket, és rögtön minden szép lesz, elnézést kérnek, elkezdünk kicsit beszélgetni (persze már angolul) és kivirul az ég. Még néha, ha kicsit rosszabb kedvem van, hozzá szoktam tenni, hogy én sem hívom őt, őket úgy, hogy black vagy dudu (jorubául fekete..).

Nigéria hatalmas ország. Több száz különböző nyelven beszél a mintegy 180 millió ember, azonban a hivatalos angol nyelv mellett 4 nagy nyelv és nemzet kiemelkedik a többi közül: a joruba, az ibó, a hausza és a fulani. Azért írok nemzetet és nem törzset, mert sokuknak régebbi és gazdagabb a történelme, mint például jó pár európai nemzetnek. 

Lagoszban élek, amit joruba földnek is hívnak sokan, mert itt többségben vannak a jorubák.  Elkezdtem jorubául tanulni, több-kevesebb sikerrel. Teljesen egyedül vagyok itt, kollégáim mind Abujában, a követségen dolgoznak. Rendkívül fontos, hogy a helyiek elfogadjanak, aminek elsődleges eszköze a nyelv. Az el nem fogadás errefelé akár az ember életébe is kerülhet, és mivel abból egy van, hát igyekszem azért vigyázni rá. Ha kvartyogok valamit jorubául, még az oyinbo ellenes fekete ember is elmosolyodik és próbál segíteni, útba igazítani. Szép, de rendkívül nehéz nyelv a joruba.

Érdekes kulturális elemei is vannak, ami megdöbbentett engem. Például más szót használnak akkor, ha egy idősebb embernek köszön meg valamit az ember, mintha egy nála fiatalabbnak. Az idősebbek tisztelete áthatja az egész joruba társadalmat. Én sokszor közelharcot folytattam és folytatok néha még ma is, hogy ne cipeljék már mindenáron fiatalabb joruba barátaim a cuccaimat, mert még nem vagyok olyan öreg…szerintük meg de.

A jorubák angolul is úgy beszélnek, hogy bizonyos szavak, hangok alapján egyértelmű, hogy az ember joruba nemzetbelivel beszél. Például mondatok végéhez hozzátesznek egy „ábi?” szót, ami egyfajta „ugye, nem igaz?”..vagy „ugyebár” jelentéssel bír. Vagy a nyomatékos „na ugye..!!” kifejezést egy olyan hanggal kommunikálják, mintha valaki befogná az orrát és úgy adná ki az „eheee” hangot…először meg is ijedtem, amikor hallottam. Alapvetően kedves emberek, kedvelem őket. A társadalomban hagyományosan övék a politikai hatalom inkább, sok állami vezető ehhez a nemzethez tartozik.

Az ibók, legalábbis számomra, megfoghatatlanok. Többnyire az üzleti életben munkálkodnak, rendkívül ügyes kereskedők. Nyelvükről így több hónap nigériai tartózkodás után nem sokat tudok, az bizonyos azonban, hogy teljesen különbözik a joruba nyelvtől. A hauszák az ország északi területeit népesítik be, lényegében egy tömbben, Nigéria 19 tagállamában ők alkotják a többséget. Zártabb világ az övék, többségük iszlám vallású (nem mohamedán, mint megtudtam, hiszen ők nem Mohamedet követik, hanem Allahot), míg a jorubák és az ibók inkább keresztények.

A hauszáké az évszázados „leosztás” szerint a mezőgazdaság. Hatalmas területeken legeltetnek, művelik a földet unokatestvéreikkel, a fulanikkal együtt. Nyelvük hasonlít az arabra, nagyon sok szót át is vettek a próféta nyelvéből. A hagyomány szerint a legmegbízhatóbb nemzet, az üzletkötéshez például elég egy kézfogás. Ez a régi vélemény azért az idők során árnyalódott, de általánosságban tényleg még ma is elmondható, hogy szavatartó emberek. Itteni barátaim egybehangzóan állítják, hogyha az ember hűséges, jóravaló, dolgos asszonyt akar a háznál, akkor mindenképpen hausza vagy fulani asszonyt kell feleségül venni, mert szófogadóak és nem beszélnek….bár én azért szeretném, ha az asszonyom beszélne.

A holnapi viszontlátásig, üdvözlettel,

Péter

Üdvözlet az Olvasónak!

"Mottó": Amikor a misszionáriusok megjelentek Afrikában, náluk volt Biblia és nálunk a föld. Azt kérték, csukjuk be a szemünket és imádkozzunk. Mi becsuktuk a szemünket és imádkoztunk. Amikor kinyitottuk a szemünket, nálunk volt a Biblia és már náluk a föld" Desmond Tutu püspök

Kedves Olvasó!

Őszinte szeretettel köszöntöm, akár szándékosan, akár pedig véletlenül látogatta meg blogomat.
Afrikáról szeretnék Önnek mesélni, személyes élmények alapján. Könyvet is írtam a diplomataként Nigériában töltött időszakomról, a kultúrák, népek sokszínűségéről, a vallásokról, hiedelmekről, woodoo-ról, a fehér emberre leselkedő életveszélyekről, a küzdelmes de sokszor mókás hétköznapokról. A könyv címe: Kalandok Nigériában, a szultánok, emírek és királyok földjén, a Libri hálózatában és a Bookline-on elérhető.

Mostanában üzleti célból 2-3 havonta meglátogatom ezt a titokzatos, félelmetesen gyönyörű országot.

Arra gondoltam, hogy ezen a felületen holnaptól közzéteszem rövid folytatásokban a könyvemet, kis kíváncsiságot ébresztve Afrikához, majd, kellő érdeklődés esetén, örömmel számolok be aktuális kalandokról,  történetekről, ott létemkor helyszíni bejelentkezésekkel fűszerezve a beszámolókat. Rövid ízelítő a könyvből:

Előszó, avagy Abuja vagy Abidjan ??!!

„Peti fiam majdnem leesett a székről a nevetéstől, amikor észrevette, merre is megy a repülőm másnap”

Apa!!- tudod, hogy hova megy a géped holnap?!!...Peti fiam vidám kiáltását alig hallottam, mert éppen a bőröndömbe próbáltam betuszkolni még pár zoknit és alsónadrágot a másik szobában. Hát Abidjanba, papa, nem Abujába!!!- folytatta kisfiam, alig titkolt aggodalommal vegyes kárörömmel.

Hónapokig tartó KKM (Külgazdasági és Külügyminisztérium) felkészítés és egy kőkemény diplomata vizsgasorozat sikeres letétele után, többszöri halasztást követően, 2015. szeptember végén indultam végre Nigéria fővárosába, Abujába…azaz majdnem máshová szállt le a gép. Történt ugyanis, hogy a külügyes, utaztatási kolléganő véletlenül Abuja helyett Abidjanba, Elefántcsontpart legnagyobb városába vette meg nekem a jegyet. 

Nem is az lett volna a baj, hogy megnézek egy másik afrikai nagyvárost, hanem hogy a Renault, Peugeot szavakon kívül nem nagyon ismerek más francia kifejezést, ami ugye Elefántcsontparton, lévén volt francia gyarmat, talán hasznos lehet.  Este 8-kor a kolléganőt riadóztattuk és, mentségére legyen mondva, 9-kor már el is küldte nekem valahogy az Abujába szóló elektronikus jegyet.

Hajnali felkelés, kóválygás a fürdőszobába, konyhába, sietős puszik a családnak. Megszokták már, hogy évek óta kalandorként élem az életem. Szemükben ott a féltés, nyugtatom őket és igyekszem úrrá lenni az ilyenkor szokásos izgalmi gyomorfájás-hasmenés kihíváson. Kávé helyett a jó fej taxis a háznál drámai arccal fordult hozzám angolul: „To be or not to be”…ami pont úgy hangzik ugye, mint a  2B or not to 2B”..vagyis hogy a Ferihegy, vagy most mi a neve, 2B-re vagy nem a 2B-re kéri-e a kedves utas a fuvart…..na ez megadta az utazás alaphangját, jó kedvvel vágtam neki az ismeretlennek. Ferihegyi indulási oldalon szokás szerint óriási tömeg, „csárteres” utazók idegesen nézik a gépindulásokat, páran hartai kolbászt majszolnak unottan.  Párizsban kókadt átszállás Abuja felé, aztán kb. 7 órás út után landoltunk Nigéria fővárosában.

Már az útlevél vizsgálaton az ember egy pici bepillantást kap a huncut nigériai valóságból. Külön sorban várakoztunk, nigériai állampolgárok és külföldiek. Pár mobil légkondicionáló küzd reménytelenül az óriási csarnokban uralkodó finn szaunai hangulattal. Hervadtan araszolva kanyarog a közel száz méteres sor, egy előttem masírozó, útlevele szerint ghánai úr minden negyedik lépésénél elalszik, majd horkantva indul tovább a tömeggel. Hirtelen megjelenik pár mosolygós fickó, akik suttogva jelzik, hogy szerény ellenszolgáltatásért egy rövid folyosóra irányítanak, ahol nem kell várakozni, hanem pillanatok alatt az útlevélvizsgáló elé perdülhet a fáradt utas. Kis gondolkodás után elfogadtam az invitálást és egy lábon kihordott infarktus helyett kb. negyed óra alatt kisétáltam a fogadásomra megjelent magyar nagykövet úrral együtt a repülőtérről. 

Egy hetet töltöttem Abujában, a magyar nagykövetségen, ismerkedtem a kollégákkal, az ügymenettel és a klímával. A megérkezésem hétvégéjén aztán, egyfajta légi deszantosként, ezer csomaggal „ledobtak” Lagoszba, a világ egyik legkaotikusabb városába.

Nem lehet leírni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor kb. 200 fekete utastársam között szinte egyedüli fehérként kiléptem a „világító” fejemmel a gépből a lagoszi Murtalla Mohammed reptéren. Murtalla Mohamed egyébként Nigéria egyik elnöke volt, akit meggyilkoltak. Iszonyatos forróság, ezer százalékos páratartalom, zsivaj és szagok armadája zuhan az emberre, fojt és kábít egyszerre és mégis örvénylően lüktetve ragad magával. Fürkészően villognak a fekete szemek a katonai sapkák alatt, szinte hallom a nehéz népviseletek suhogását. Helyi taxisok szinte könyörögnek, hogy velük menjek be a városba, persze látják rajtam, hogy fehér, átvágható fickó vagyok. 

Hirtelen eszembe jut egy pár évvel ezelőtti kaland, amikor az afrikai turisztikai miniszterek találkozóján vehettem részt, amit Calabarban, egy tényleg szép nigériai városban tartottak. Lagoszban töltöttem egy éjszakát átszállás miatt. Gyanútlanul beszálltam egy személyszállító kisiparos kocsijába a lagoszi reptéren, amikor is odarohant hozzám egy helyi pénzváltó srác, és szinte kiráncigált az autóból, ami azért nem volt egyszerű, lévén akkor sem voltam kevesebb 120 kg-nál. Kiderült, hogy a koma emberrablás bizniszben utazik, nem csak a taxijában és komoly esély volt arra, hogy egyhamar nem kerülök elő, ha beülök a kocsijába. Így hát rábíztam magam egy nagy, nemzetközi, autóbérléssel foglalkozó cégre, akik biztonságosan bevittek a városba.

Nos, hát, megérkeztem, ez lesz az otthonom, gondoltam, előreláthatólag az elkövetkező öt évben.

Miért és hogyan lettem informatikai nagyvállalatok jogi vezetőjéből diplomata? Kacskaringós út vezetett idáig. Hazánk egyik leghíresebb vitorlázója, Józsi barátom csábított el egy óriási kalandra, mely miatt feladtam több mint húsz éves jogász pályámat. Álmunk az volt, hogy a történelemben először, európai nemzetek képviselőiből álló vitorlásflottával körbehajózzuk Afrikát és part menti helyszíneken sport, kulturális és gazdasági jellegű események szervezésével erősítjük a két kontinens együttműködését. A nagyszabású projekt az u.n. „Arab tavasz” eseményei és az Európán átsöprő ebola hisztéria miatt meghiúsult. Furcsa volt látni a tv-ben, hogy az egyiptomi külügyminiszter helyettes, akivel megállapodtam a programunk pénzügyi támogatásáról, az időközben kitört „Arab tavasz” miatt a börtönbe vonul és kormánya a rendszerrel együtt megbukik. Tekintettel azonban arra, hogy a programsorozatunk előkészítését a magyar külügyminisztérium is támogatta, megismertek minket, így lehetőséget kaptam, hogy külgazdasági attaséként Nyugat-Afrikában segítsem magyar vállalkozások piacra jutását. Állomáshelyemnek a nigériai Lagoszt jelölte ki a minisztérium.

Jó olvasást kívánva, a holnapi viszontlátás reményében,

Tisztelettel,

Kondricz Péter